1,5órás csúszással, kb hajnali 2-3 fele kerültünk első este a szállásra és zuhantunk be az ágyainkba Montijoban. Az első tapasztalatok kellemesek voltak: a portugál hostjaink szívélyesen fogadtak, hajnalban kijöttek értünk a buszállomásra, megmutatták a szobáinkat és egy kis hideg vacsorával is kedveskedtek nekünk.

Másnap bele is vágtunk az első napba: a helyi polgármester ünnepélyes megnyitóbeszéde után rengeteg ismerkedős-névtanulós szessön következett. A nevek még mindig nehezen mennek, pláne hogy kb. 10 országból származnak a résztvevők... nem olyan könnyű megtanulni őket, hát még helyesen kiejteni. :) 

Az ebéd fantasztikusan szuper volt: 2-3 fogásból szabadon lehetett válogatni, volt egy (íztelen :D) sütőtökkrémleves, sültkrumpli, rizs, grillezett hús hurkapálcán (:D) és mindenféle zöldség, meg egyéb vega kaják. Meg karamellás-pudingos desszert és persze üdítők. Szóval jól laktunk!

A WC néha fura.

A nap második felében falukutatás volt Montijoban, beszélgettünk a helyiekkel, hogy mi mindenen változtatnának (kevesebb szemét az utakon, több munkahely, több éjszakai buli "nájtlájf"). Egy templomi gondnok bácsinak pedig az volt az üzenete, hogy "more tolerance in the world". :)

Érdekes, hogy Portugálul a fiúknak és a lányoknak máshogy kell elköszönniük (talán más hasonló gender-hagyomány is van a nyelvben, még eléggé esetlen vagyok). Node mi lehet azokkal, akik nem akarják/nem tudják eldönteni a nemük típusát? Ők nem köszönhetnek? 

A nap utolsó nagy feladata egy Mission Impossible volt: kaptunk egy csomó kreatív feladatot és 45 perc alatt megkellett csinálnunk őket. Izgalmas volt, sokat rajzolgattunk, beszélgettünk, ezt élveztem a legjobban. Pörögtünk, nem volt lazsálás!

Amúgy a kávé isteni és olcsó, bár a tejet a kávézóban nem igazán ismerik, csak a normál fekete ami menő. 

Az angol nyelv használata egész nap lefáraszt, de estére már éreztem, hogy kezdek belejönni. A bárban ahol iszogattunk már egyáltalán nem volt problémám, teljesen megtudtam magam értetni és bátran használtam az angolt, illetve közel mindent megértettem (néhány szót/akcentust leszámítva). 

Ma belevágunk a szakmai rész közepébe, lesz egy kis NGO elevator meg minden féle fun and serious stuff. I'm excited!

Best regards from Montijo (a jé-t zsé-nek eZStik).

Nem vagyok kellően jártas a témában és bevallom: nem is igazán érdekel maga a téma. Az a felhajtás viszont mocskosul frusztrál, ami körbelengi ezt az egészet. Naponta futok bele olyan posztokba, amiben ismerőseim a bevándorlókat szapulják, meg ott vannak azok a borzalmas kormányplakátok, melyekben igyekeznek elmondani nekem, hogy hogyan is kéne gondolkodnom erről a kérdésről.

A minap is belefutottam egy posztba, amit most név nélkül ide is idézek és utána elmondom részletesen a véleményemet. Hogy miért? Szimplán meguntam, hogy folyton kommentelek mindenhová, ezért most igyekszem egyben összefoglalni én mit is láttam, tapasztaltam, olvastam a témában.

Hihetetlen ez a folyamatos bevándorlás...
Nem tudom, hogy akik irogatják folyton hogy "szegény migránsok éheznek jaj jaj" azok még nem jártak egyik vonat állomáson sem?
A keleti pályaudvar konkrétan olyan mint a hányinger. ( sosem volt szép, de ez nagyon durva ) Belül olyan szag van mint a pöcegödrökben, és nem lehet meg mozdulni mert a földön fetrengenek a "menekültek".
Az a másik fele hogy MAGYARKÉNT a barátodnak nem tudsz jegyet venni Szlovákiába , mert a 628-as sorszámot kapod meg, és 98-An várakoznak előtted.
Igy gyakorlatilag ha nem 4 órával a vonat érkezése előtt vagy ott, lehetetlen hogy élére a vonatod...
Szegény hajléktalanokat megbírságolják mert árusítják a kis saját maguk által elkészített tárgyakat, ezeket meg hagyjak hogy osszeszarják az egész országot ..
Ebből látszik, mennyire stabil lábakon áll ez az ország.

SZÖRNYŰ

1. Én értem

Igen, tökéletesen értem: nekem is felfordul a gyomrom, amikor szar szagot érzek közteren (legutóbb a Deákon, hozzátenném, hogy sehol se volt egy deka bevándorló sem). Azt is megértem, hogy bizonyos esetekben az aktuális helyzet megnehezítheti a jegyvásárlást a vonatra. 

2. A menekültek elveszik a vonatainkat?

Közvetve igen, a menekültek "tehetnek róla", hogy egyes esetekben nehéz a jegyvásárlás. Bár én a bevándorlás előtt is álltam már marha sokáig sorba vonat jegyért. Ez kb az a jellegű vita, amikor a nyugdíjasokat szapulják, hogy már reggel 6kor benn vannak a kórházban vérvételre várva, és "miattuk" nem tudnak a dolgozó emberek időben beérni a munkahelyükre. A menekültek, ahogy a nyugdíjasok is ugyan olyan emberek, és bármennyire is szívás: ha előtted érnek a sorba, akkor előtted vannak. Dat simple.

3. Szegény migránsok jajaj és a vonatállomások közötti párhuzam

Semmi összefüggés nincs a migránsok által összeszart vonatállomás/sorban állás és a migránsokkal való empátia között. Tudományos terminust használva: nem korrelálnak egymással. Sőt! Kiakaszthat a szarszag, elborzaszthatnak a körülmények, és közben egyet is érezhetek azzal az emberrel, aki az imént egy lámpaoszlop tövébe ürített. Miért? Mert nyilván neki sem érdeke, hogy oda szarjon. Rendes wécét, otthont szeretne, munkát, megélhetést, biztonságot, szeretetet - mint minden más ember. 

4. Oké, akkor miért jönnek ide? Maradjanak ott ahol vannak, menjenek vissza!

Fele azért jön ide mert hallotta hogy itt bármit megtehet

Ezt írta a fentebb is idézet ismerősöm. Egy részről: erre semmilyen bizonyíték nincs - ő sem tudta megindokolni, megalapozni, szimplán azt mondta, hogy ez logikus, mivel nem fájdalomtól megtört az arcuk. 

Közben ahogy gondolkodom: igen, könnyen lehet, hogy azért jönnek, mert itt "bármit" megtehetnek. És nyilván nem mindent. Ahogy a klasszikus plakát mondá: be kell tartaniuk a törvényeinket. Hiszen ez tök logikus! Elmész egy másik országba, akkor nem kezdesz rögtön fosztogatásokba. És persze: biztos vannak balhék, konfliktusok, amelyeket a menekültek idéztek elő. Ugyan így csomó hírt hallani, ahol menekülteket rabolnak ki, károsítanak meg. 

Tehát miért is jönnek ide? A kormánypropaganda szerint "többségük" egyfajta "gazdasági bevándorló" (ez a szó korábban nem is létezett, a kormány találta ki) és a jobb megélhetés érdekében jönnek tömegesen Európába. Igen, egy részük lehetséges, hogy ezért kerekedik útra - ahogy rengeteg magyar is hátrahagyva mindent szerencsét próbál Londonban. Egy másik részük meg a konkrét háborús konfliktusok elől menekül. Ott az ISIS, és még kitudja mi minden, amitől jogosan félhetnek és menekülhetnek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy nagyon nem kellemes körülmények közepette érkeznek meg Magyarországra. Az illegális embercsempészek rengeteg pénzért, borzalmas körülmények közepette "segítenek", csomó sztorit hallani, ahol családtagok elszakadnak egymástól, vagy útközben megbetegednek, meghalnak. Ebből én arra következtetek, hogy bizonyos esetekben a migráció az egyetlen kiugrási lehetőségük ezeknek az embereknek. Különben miért tennék kockára az életüket, minden vagyonukat? Azért, hogy "bármit megtehessenek"? Hogy összeszarhassák a Keletit?

5. Gyűlölet?

Egyik kommentemet úgy zártam, hogy "részemről elég volt a gyűlöletből", erre azt a választ kaptam, hogy:

Nem gyűlölök en senkit ...
Csak nekem ez nem egyezik a gusztusommal és gondolkodasommal...
Nem lenne velük bajom, ha csinálnának is valamit( tisztelet a kivétel !!) nem csak az ingyen palackozott vizet fogyasztanak egész nap

Egy részről én magamról írtam, én elég sokat gyűlölködtem már életemben. Szeretnék szeretettel, megértéssel fordulni az emberek felé, még akkor is, amikor nagyon nehéz, nagyon sebzett vagyok. Nyilván nem megy mindig, ezen még dolgoznom kell. 

Más részről: bár lehet, hogy aki egy ilyen indulatokkal teli posztot ír, az ténylegesen nem gyűlöl senkit, nincs jogom eldönteni helyette. Gyűlöletet viszont ébreszthet emberekben, haragot, további indulatokat. Nincs benne feloldás, békés megoldási javaslat, csak ott hagy a borzalmakkal tarkított helyzetben, majd egy fullcapslock keretében "SZÖRNYŰ" felkiáltással zárja mondandóját. Majd 43 ember lájkolja. Vajon mit gondolhatnak ezek az emberek, milyen érzelmeket kelthettek ezek a sorok bennük? Csak remélni tudom, hogy egyes emberek békés megoldásokat szeretnének, konstruktív tetteket és nem pedig kényelmesen hátra dőlve csekkolni pár naponta, hogy miként haladnak a déli határzár munkálatai. Mert az a kerítés semmire sem megoldás (ahogy az USA-Mexico kerítés, vagy egyéb kerítések sem igazi megoldások). 

A gyűlölet falat húz ember és ember közé. Ő ilyen, bezzeg ő meg másmilyen. Miért segítenek migránsoknak, bezzeg a magyar hajléktalanoknak nem? Korábban a hajléktalanokkal volt minden baj, odaszarnak mindenhová stb., most már ők is adekvát eszközei lehettek a migránsok elleni ádáz harcnak. A helyzetek változnak, a gyűlölet marad... vajon mikor jutunk el odáig, hogy kilépjünk ezekből az ördögi körökből, a sok utálatból? Nekem még sokat kell tanulnom és közben nem csak rólam van szó. Szorongás fog el, ha arra gondolok: embertársaim még csak fel sem ismerik saját érzelmeiket, szükségleteiket, csak mennek előre, mondanak dolgokat, csinálnak dolgokat. 

Fizikailag, közvetlenül semmit sem tettem, hogy a migránsoknak, vagy a hajléktalanoknak szebb életük lehessen. Abban reménykedem, hogy ezzel a poszttal talán mégis elérhetek valamit, és ha már legalább 1 ember elgondolkodik a soraimon, akkor hozzájárultam egy boldogabb világ eljöveteléhez. :)

(Kép forrás)

Egy év szervezés után egy hét Középiskolások Szabadegyeteme nyári tábor. Nehéz írni róla, mivel ha eszembe jut, akkor egyszerre egy csomó gondolat és érzés jön fel bennem. Nehéz ezek közül választani, hogy miről is fejtsem ki a véleményemet, tapasztalatomat, élményemet. 

Még a tábor előtt az egyik szervezővel beszélgettünk és mondta, hogy valami hihetetlen amit mi csinálunk, és hogy erre van igény. Arra, hogy 50+ középiskolás fiatal egy hétre lejön "tanulni", intellektuális, közéleti, társadalmi, politikai stb témákról beszélgetni, előadásokat hallgatni. Hiszen a közhiedelem (amire egy előadásomban utaltam is) azt mondja nekünk: a gyerekek utálják az iskolát, utálnak tanulni. Ezt érdemes a helyén kezelni: nem a sulit és a tanulást utálják, hanem ezt a fajta iskolarendszert, bizonyos tanárokat, bizonyos fajta "tanulást" utálnak. Olyan dolgokat vetnek meg, amiben nincsenek benne ők maguk - nem részesei, hanem inkább elszenvedői a tudásnak, a tanulásnak. 

Ezeknek a srácoknak gondolataik vannak! Talán sosem derült volna ki. Szimpatikus diskurzus!

Már az első este megcsapott az érdeklődés, az önkifejezés és a mérhetetlen közös tudás jelen-létének élménye. A szabadidős sávok jelentős részében folytatódtak az előadásokban, szemináriumokon felvetett problémák, kérdések, témák megvitatása. Olyan dolgokról beszéltünk, ami az emberek jelentős részét foglalkoztatja: aktuálpolitikai, társadalmi kérdések (menekültek, rasszizmus, lmbt emberek stb), iskolai problémák, szerelem, "különc" emberek megértése stb. Véleménye mindenkinek volt és a legtöbben meg is osztották azt. Izgalmas volt, hogy ezek a vélemények hol kapcsolódtak, hol ütköztek és rendre elkezdtek közelíteni egymáshoz. Mindenki hozzáadta a saját tudását és engem azonnal lenyűgözött az a fajta értelmi és érzelmi intelligencia, amivel rendelkeztek. Több olyan érv is előkerült, ami számomra új volt 1-1 kérdésben, rengeteget tudtam tanulni ezekből a vitákból és persze én magam is szeretem megosztani a saját gondolataimat. Különösen sok megbecsülést és tiszteletet kaptam azokkal a megkeresésekkel, kérdésekkel, amiket konkrétan nekem tettek fel. Ezek mindig örömmel és izgatottsággal töltenek el és próbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni - annak fényében, hogy nem mindig tudom mindenki információs szükségletét kielégíteni.

Ahogy ezt most leírtam, azt hiszem megpróbálom ezt a vonalat folytatni, és a poszt végén egy kis "csomagot" összeállítok, amiben a beszélgetésekhez, előadásaimhoz kapcsolódó ajánlásokat fogok nyújtani azok számára, akiket valamely téma lelkesít és további ismeretre lenne szükségük!

A poszt címe és a fenti idézet az egyik táborozótól származik, aki a Ken Robinsonos TED előadás megtekintését követő vita után ezt a visszajelzést adta számomra. Ez inspirált engem arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést! Abszolút egyetértek és közben ledöbbentett a felismerés, hogy ténylegesen milyen kevés valódi vita, beszélgetés, egymás véleményének meghallgatása és a megértésre való törekvés történik a "szürke" hétköznapok forgatagában. Például az iskolában - melyről Ken Robinson állítja, hogy kinevel minket a kreativitásból.

Számomra talán ez az egyik kulcspontja a Középiskolások Szabadegyetemének: a kreativitás. Minden helyzetre megoldást találni, felkelteni az érdeklődést, új gondolatokat teremteni, régi gondolatokban kétségeket támasztani és TANULNI! Folyamatosan tanulni. A szó legtisztább, legnemesebb értelmében.

És ezek után mi lesz? A kérdés izgalommal tölt el és a válasz számomra egyértelmű: 2016 nyarán - immáron 7. alkalommal - Középiskolások Szabadegyeteme tábor! Én ott leszek. :)

/// CSOMAG ///

1. Privátban, vagy nyilvánosan lehet bármilyen kérdést továbbra is feltenni, igyekszem rá online, vagy akár személyes beszélgetésben válaszolni! Esetleg emailben: pallgabi76@gmail.com.

2. Nézzetek sok-sok TED videót! Inspirálóak, érdekesek és érthetőek (a többségéhez van magyar felirat). HIVATALOS HONLAP

HIVATALOS FB OLDAL

TEDxYouth@Budapest

3. Erőszakmentes Kommunikáció

VIDEÓ  (4 része van, magyar felirattal). 

ZENE

BLOG (Szentpéteri Julianna) , BLOG (Pynky)

KÖNYV: Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak

Thomas d'Ansemburg: Elég a kedvességből, legyél igaz!

ONLINE OLVASHATÓ: Rosenberg előadásai Budapesten , A szavak ablakok vagy falak

4. Demokratikus iskolák

Rengeteg izgalmas írás elérhető ITT.

Játékfilm Summerhillről, magyar felirattal.

Akit pedig az otthontanulás érdekel, azzal szívesen megosztom a szakdolgozatomat, írj emailt! :)

5. Kritikai- és élménypedagógiai műhely (KÉM)

HONLAP.

FB oldal.

6. Interkulturális kérdések, fogalmak, témák

FB csoport (szabadon lehet csatlakoznia bárkinek)

Gender, feminizmus

 7. És végül, de nem utolsó sorban a saját blogomat is merem ajánlani, amit éppen most is olvasol! :)

Remélem lesz olyan, akinek segítettem ezekkel, a visszajelzéseket szívesen fogadom!

Mondja a gyerek. Meg ezt is vedd meg, meg azt is. És jaj, de úgy hiányzik ez is, meg az is. És még erre is, meg arra is vágyom és... és...

Mi erre a felnőttek reakciója? 

A: Elég legyen, nem veszek neked semmit! Azt hiszed, hogy van ennyi pénzünk? Ezek a cuccok tök drágák! És különben is, majd ha jó gyerek leszel, akkor kapsz csak, amíg így viselkedsz és követelőzöl, addig ne is számíts ilyesmire.

B: Jó, hát... valamelyiket végülis megvehetem, bár tökre nincs pénzem, se kedvem, de ha neked ennyire fontos...

Első verzióban a gyerek igényét támadásként érzékeljük és visszatámadunk/védekezünk. A második verzióban jogosnak, valódinak éljük meg a gyerek vágyát, és megértjük az igényét, viszont nem vesszük figyelembe a sajátunkat, kizárjuk a szükségletünket.

Az A verzió azért veszélyes játszma, mert a gyerek mondjuk így reagálhat:

-Órákig lehorgasztott fejjel sétál.

-Rossz gyerek vagyok, semmit sem érdemlek meg.

-Soha semmit nem kapok meg! Utálom ezt az egészet.

És a B verzió esetében pedig:

-Ez az! És ezt is vedd még meg! Meg ugye még azt is megveszed??

-Miért csak egyet veszel meg? Olyan önző vagy!

-Te vagy a legjobb, mert mindent megveszel amit csak akarok!

...és most a saját történetem.

Ákossal az Agymanók előtt próbáltuk elütni az időt (kb 1,5-2órát), ezért hát bementünk egy hatalmas játékboltba. Pénz volt nálam, akár a szupernagy és méregdrága Legó Csillagrombolót is megtudtam volna venni számára. Ugyanakkor a pénzemet jelenleg szívesebben költöm más dolgokra, mint játékokra. Ákos persze mondta sorra az igényeit: ezt is szeretném! Meg azt is! Meg igazából mindegyiket! A kedvence volt egy Ninja Legó szett, ami "potom" 4200 forintba került. Bár sok minden tetszett neki, ahhoz mindig visszatért és boci szemekkel nézett rám és mondogatta: Ezt annyira szeretném... Én elmondtam neki, hogy most semmire sem szeretnék költeni, ha lesz valami szülinapja, karácsony stb akkor viszont megveszem majd neki. Kifejeztem az örömömet is, hogy már tudom, minek örülne igazán és olyasmit tudok majd neki venni, amit imádni fog. És sok empátiát, megértést adtam neki: nagyon vágysz ezekre a legókra, igaz? Bárcsak annyi pénzünk lenne, hogy mindet megtudnánk venni? stb. Volt bennem is egy kis szomorúság, hogy nem teljesítem a kérését. Azonban fontos, hogy én végig kérésnek és nem követelésnek hallottam meg, amit mondott, így sokkal könnyebb volt a lelkem, nem éreztem magam sarokba szorítva, tudtam figyelni rá. 

Mikor megunta a nézelődést, akkor kijöttünk a boltból. A kirakatban is megcsodálta a Legókat, majd elkezdett lehorgasztott fejjel sétálni. Egészen biztos voltam benne, hogy nem haragszik. "Csalódott vagy?" kérdeztem, mire elkezdett bólogatni. "Nagyon szeretted volna azt a Ninjás legót, és szomorú vagy, hogy végül nem vettük most meg." Bólintás. Aztán még mondott is valamit, már nem emlékszem pontosan, viszont érezte, hogy most őt megértik és elfogadják, és pár perc csüggedelem után felvidult és a maradék időben egy kellemeset mekiztünk, majd megvettük a kötelező mozis popcornt és beültünk a filmre.

Szóval...

Ha eleged van az A és a B verzióból, akkor 

1: Figyelj saját magadra! Tényleg, őszintén megvennéd a gyermekednek azt a dolgot és még van is rá kereted? Te mit szeretnél?

2: A gyerek nem téged hibáztat. Ha azt mondja "soha, semmit sem veszel meg nekem", az egy hangosabb kifejezése annak, hogy "értsd már meg könyörgöm, nagyon vágyom erre a játékra".

3: Értsd meg a gyermekedet! Nem tudsz mindig, mindent megadni neki és ez nem is cél. Ugyanakkor azt is adhatod a konkrét kérése helyett, hogy megérted az igényét és elfogadod. Ha ezt sikerül empatikusan visszajelezned számára, már nyertél.

Te is nyertél és ő is. 

Talán még sosem volt ennyire aktuális Európában (és Magyarországon) egy nemzetközi Kultúrák Közötti Kommunikáció Találkozó (CCC). Hatodik alkalommal került megrendezésre Pécsen a már hagyománnyá váló "Rogerses" Workshop és igazán nemzetközi volt - Európa több országából érkezett résztvevő és a világ más pontjairól is jött néhány ember. 

Előjöttek aktuálpolitikai témák. Emberi sorsok. Világnézetek. Ideák-ideálok. Vallások. Elvárások. A témák sora végtelen és talán nem is a témák a lényeg.

Azt tapasztaltam, hogy a témák mögött mindig valami mély, valami nagyon emberi, nagyon "szerethető" bújik meg, ami ha felszínre került, akkor képes voltam hozzá kapcsolódni. Néha nem került a felszínre, de megérezhető volt, hogy itt valami van a mélyben. Sírtam, nevettem, öleltem, beszéltem, sokat sokat hallgattam (értve, figyelemmel, vagy épp nagyon álmosan, kevesebb figyelemmel), kapcsolódtam, eltávolodtam, közeledtem, megismertem, átéltem. Nehéz ezeket az élményeket szavakba önteni... reggel két órás nagycsoportban hol szelíd, mély, megdöbbentő történetek kerültek elő, hol a viharos tenger örvényében találtam magam - emberek hangosan beszéltek egymással, sugdolóztak a háttérben, kimentek, bejöttek. Nehéz volt a bizalom, nagyon nehéz. Nekem nehéz. És mégis sikerült erőt meríteni azokból az őszinte megnyilvánulásokból, amik már nem a felszínt kapargatták, hanem a szerbiai kerítés mélyére hatoltak, és egyszerre éreztem magam nyomorultul és szabadnak. Igazán szabadnak. Magam elé meredve, a gondolataimban és érzelmeim extázisában úszva battyogtam egyik szessönről a másikra és mindenhol kaptam valami nehezen megragadható, mégis monumentális élményt. 

A kiscsoportomban az összetartozás igazi élményét éltem meg. Sok emberről fogalmam sem volt és most sincs, hogy mit dolgozik, van-e testvére, vannak-e gyermekei, mi a kedvenc hobbija. Viszont olyan dolgokat tudtam meg róluk, amiket talán most először vallottak be saját maguknak is. Vagy másoknak. Nekem mindenképpen új volt. Megélhettem, hogy "idegen" emberek az életük olyan részeibe avatnak be engem, ami féltve őrzött, 7 pecsétes, sok lakatos. Az utolsó alkalom végén szinte vibrált a levegő, már szavak sem nagyon kellettek. Éreztem saját magam, éreztem a körülöttem ülő embereket. 

Az élmény persze nem volt "új", mivel voltam már encounteren több alkalommal is. Az encounter mégis magával vonzza azt, hogy valami újat ad minden alkalommal, soha sem lehet tudni, hogy mi fog történni. Valamennyire már azért sejtem, hogy bennem mi fog zajlani: rengeteg érzelmemet élhetem meg, van időm figyelni magamra és másokra. Enyém az idő. És minden ott történik, ahol én vagyok...

Az utolsó nap arra lettem figyelmes, hogy már vége is van. Talán nem is volt baj, teljesen megteltem. Feltöltődtem és van mit használnom a "szürke" hétköznapokban. Talán pont ez fogja igazán színessé varázsolni az életemet.

I <3 CCC

A Disney-Pixar megint nagyot alkotott. Korábbi kedvenc mesefilmem a WALL-E volt ebben a koprodukcióban, amiről azt gondoltam (és gondolom ma is), hogy főként a felnőtteknek szól. Illetve: a felnőttek jobban átlátják, megérthetik sok olyan aspektusát, ami egy kisebb gyereknek nem feltétlen esik le. Na, az Agymanók (Inside Out) szintén ilyen film.

...és mégse. 

Az előzetes után egy kicsit tartottam ettől a filmtől, hogy nagyon leegyszerűsítő lesz. "Van pár érzelem, melyek manócskákként ábrázolva szórakoznak az emberek fejében, ezzel humoros pillanatokat teremtve." A film nézése közben azonban ez szinte rögtön megváltozott bennem, sőt, egyenesen lesokkolt, olyan szinten, hogy az elején majdnem elbőgtem magam, pedig még semmi sem történt szinte. Az érzelmek létét és munkáját olyan aprólékosan, lazán és mégis komplexen mutatja be, hogy igazán zseniális lesz a film. Megismerhetjük az empátiának a működését (libabőr!), és felismerhetjük, hogy nem csak a boldogság az egyetlen fontos érzelem, ami figyelmet érdemel. Ezek mellett szépen levezeti a film, hogy miként is változhatnak élményekhez köthető érzelmeink és az érzelmek amúgy sem feketék, vagy fehérek minden esetben. Nem szeretném elspojlerkedni, úgy hogy konkrétumokba nem mennék bele, inkább egy másik aspektusát feszegetném: 

Mennyire gyerek film és mennyire felnőtt?

Mikor kijöttem a moziból, akkor nagyon mozogtak bennem az érzelmek és a gondolatok. Vajon Ákosnak, aki most 6 éves, mennyi ment át a filmből? Azt feltételeztem, hogy néhány dolgot talán megértett, de főként a mesekörnyezet, a látvány, a karakterek mókás megjelenítése tetszett neki. 

Aztán másnap elkezdtünk otthon beszélgetni róla. Ő hozta fel a témát! Pár óra múlva már ott tartottunk, hogy random hol ő, hol én kérdeztem meg, most éppen melyik "manó" uralkodik rajtunk. Persze úgy kezdődött eleinte a beszélgetés, hogy (kiemelkedő kutatói attitűddel ;) ) tapogatózott, felmérte a terepet, információt gyűjtött. Tényleg léteznek agymanók? Ők irányítanak minket? stb. Elmondtam, hogy igen, természetesen léteznek és irányítanak minket, de ők mi magunk vagyunk, nekünk segítenek, a mi oldalunkon állnak. Talán nem pont úgy néznek ki, mint a mesében... Aztán rákapott a témára.

Egy konkrét példa, ami nagyon izgalmas volt számomra. Zenéket hallgatott youtubeon, és közben nézte a klippeket. Megkérdeztem tőle, hogy most melyik manó irányítja. Kis gondolkodás után azt mondta, hogy nem is tudja, most olyan mintha egyik sem. Töprengtem, hogy vajon mit érezhet..."Nyugodt vagy?" kérdeztem és jött a válasz tőle, hogy igen! Na, ezaz. De ez melyik manócska, vagy manócska kombó lehet? Gondolkodtam és azt mondtam neki, hogy most a képzeletemben a manócskák kézen fogva, együtt irányítanak. Egyikük sem szeretne dominálni, előtörni, mindegyikük rendben van.

Érzelmi intelligencia fejlesztés? Agymanók - csillagos 5ös! És mikor erre gondolok, akkor lelkes, felszabadult, boldog és bizakodó vagyok, mert minőségi időt, számomra értékes információkat, érzelmi-értelmi feltöltődést, az öcsémmel közös értékrendet kaptam - nagyon hálás vagyok Disney-Pixar, KÖSZÖNÖM! :)

1963. augusztus 28. 

Martin kicsattanó formában ébredt. Megette szerény reggelijét, elfogyasztott egy kávét, felvette legelengánsabb öltönyét, nyakkendőt kötött. Még egyszer ellenőrizte, hogy a feketék és szimpatizánsaik menete számára rendben vannak-e a kordonok. Rendben voltak. Mégis csak a biztonság a fő! Voltak akik azt mondták neki: "De Doktor King! Ez őrültség! Hát Washington nem Alabama. Talán 50 lázongó rasszista ha lesz és több tízezres tömeget jósolnak ezzel szemben, akik a társadalmi igazságosságért állnak ki." 

Martin ezt hülyeségnek tartotta. Hát az a maroknyi ellentüntető ember is hatalmas veszélybe sodorhatja ezt az egész megmozdulást. Szépen elkell keríteni azokat, akik normálisan gondolkodnak a primitív rasszistáktól. Ez a fő. Aztán mehet minden tovább. Csak a mai nap legyen tökéletes és háborítatlan. A sajtó visszhang sem számít, semmi sem számít. Csak a biztonság. Az alabamai áldozatok sem számítanak. Még a fekete polgárjogi harc sem számít. Ez az egész egy jó buli, nagy szavakkal, lelkes emberekkel, aztán holnaptól újra rend lesz: fehér a fehér wc-be, fekete a fekete wc-be stb.

És mi lesz a jövő? Hát az, hogy majd a következő évben is megtartják a menetet, szépen, kordonokkal körülvéve. Így kell küzdeni a társadalmi igazságosságért. Persze akkor is elmondja majd a "Van egy álmomat" ha az most bejön. Talán, majd egyszer már kordonok sem fognak kelleni egy olyan rendezvényre, ami valamely elnyomott csoportért áll ki nyilvánosan. 

Talán 2015. július 11-én a Budapest Prideon.

Ja nem.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi értelme van diplomát szerezni? Nem azért, mert a "pedagógia alapszakos bölcsész" elnevezéssel csak a mekiben kapok munkát (ettől nem félek, biztosra veszem, hogy lenne szakmába vágó melóm). Egyszerűen nem tartom relevánsnak, ideológiailag megalapozottnak a diplomát. A diploma azt képviseli, hogy a 3/4/5 vagy több évet "túléltél" az egyetemen, és "megszenvedted", "megharcoltad" magadnak ezt a darabka papírost. 

Az utóbbi fél évemben próbáltam változtatni az életem alapjain. A napjaim olyanokká váltak, hogy volt értelme reggel felkelnem, volt értelme este lefeküdnöm és nyugodtan aludtam. A tevékenységeket, akár egyetemi, akár más dolgokat érzelmileg és értelmileg is igyekeztem maximálisan megélni, "jelen lenni". Ez nem ment mindig, de tényleg törekedtem rá és sokkal teljesebbnek, felszabadultabbnak éreztem magam.

A szakdolgozat megírását követően kezdődött egy stresszes időszak, ami a záróvizsgában csúcsosodott ki. A bevezetőben írt dilemmám, hogy van-e értelme ennek az egésznek most jött igazán elő. Számomra azt jelenti a diploma, hogy egy korszak lezárult. Nem azt, hogy mostantól nem foglalkozok pedagógiával, mert a szakmámat imádom és ettől semmi sem tudna eltántorítani. Inkább maga a közeg: a szaktársak, oktatók, kurzusok... És persze egy pozitív visszacsatolás önmagamnak, hogy képes voltam ezt is megcsinálni. Na de milyen áron?

A záróvizsga. Ahogy a nevében is szerepel: egy vizsga, annak hagyományos értelmében. Egy részről számomra kérdéses, hogy 20 percben miként lehet ismertetni egy kemény munkával elkészített szakdolgozatot ÉS két (!!) tételből is felelni. Lehet, persze, nekem és több más társamnak ment ez a dolog. Maga a vizsga szituáció viszont (ahogy egyik szaktársam fogalmazott) totál olyan volt, mint egy középiskolás felelés. Senki sem volt kíváncsi arra, amit tudsz, a saját, kész válaszaikat szerették volna visszahallani. És totál szubjektív volt. Az én vizsgabizottságomban nekem olyan 9 kérdést szegeztek, volt olyan, akinek egyet sem. Azért akartam kezdeni a vizsgát, hogy hamar túllegyek a borzalmas szorongáson, viszont a kérdés áradat után letörten és fáradtan ültem vissza a helyemre. A többiek prezentációjára sem tudtam rendesen figyelni, pedig érdekesek lettek volna. Ahogy egy másik szaktársam felvetette magunk között, azzal nagyon egyetértek: Miért nem lehet a vizsga egy olyan alkalom, ahol bemutatjuk egymásnak a munkánkat, reflektálunk rá, szakmailag átbeszéljük? Ezzel is egy pozitív élményű, izgalmas alkalmat teremtünk a növekedésre, tanulásra. Nincs szorongás, mérhetetlen félelem, gyomorgörcs. Miért van a vizsgára (jelenlegi formájában) szükség? Milyen célt szolgál? 

Nekem adott egy hét depressziót és borzalmas pár órát, amíg vártam, hogy vége legyen, megkapjuk a jegyünket és mehessünk haza. Azt tanultam belőle elsődlegesen, hogy ez a rendszer így, ebben a formában szar, és pedagógiailag megkérdőjelezhető. 

Még zárásként a hatalmi viszonyról is szeretnék pár sort írni. Mert volt benne bőven. A vizsgabizottság az érett, okos, tanult professzorok, doktorok, és a hallgatók a még éretlen, diploma előtt álló fiatalok. Nem vonnám kétségbe a tudásukat, nem erről van szó. Szimplán arról, hogy ezzel az egyenlőtlen helyzettel mi történik. Nálunk például az, hogy a vizsgabizottság elnöke majdnem többször volt a termen kívül, mint a teremben. Egy alkalommal telefonon beszélgetett, miközben vele párhuzamosan egy szaktársam prezentált. Illetve engem kifaggattak, másokat meg nem annyira. Gyakorlatilag úgy nézett ki a dolog, hogy tényleg bármit megtehetnek, és ezt mind meg is teszik. Ha azt mondták volna, hogy ugorjunk a kútba, akkor mi készségesen engedelmeskedünk, annyira bevoltunk tojva. Én nem mertem volna a kritikámat a szemükbe mondani, talán ezért is született most ez a poszt.

Néhány konklúzió. Ha marad ez a fajta záróvizsgás rendszer, akkor az objektivitás érdekében a hallgatótársaknak is teret lehetne adni kérdésekre, hozzászólásokra. Vitát lehetne generálni 1-1 témáról, szakmailag gondolkodni. A szummatív értékelést teljesen eltörölni. Fejlesztő értékelést sem egy ember, hanem az egész ott lévő közösség adjon.

"Na de mire kap végül az ember diplomát?" Arra, hogy készített egy szuper szakmai munkát, kutatást, ezt bemutatta és érdemben képes volt válaszolni a felmerülő kérdésekre. Ha nagyon szeretnénk osztályozni, akkor legyen mindenkinek 5ös, ha valaki annyira borzasztó volt, hogy a hallgatók is azt mondták, hogy gáz, akkor egy pótalkalommal/következő félévre kitolva próbálkozhat újra.

Kicsit zilált, szétesett poszt lett ez, sokat csapongtam benne, remélem a főbb gondolatok érthetőek lesznek. Mindenkinek további eredményes záróvizsgát/államvizsgát!

Posztoltam egyet a facebook falamra azzal a hozzászólással, hogy "Ütős!". Erre érkezett elég hamar a következő komment egyik ismerősömtől: 

Véleményem szerint, ez már egy hivatalos "ünnep" smile hangulatjel Régen esetleg azért vonultak fel amit a képen olvashatunk, de ez mára idejét múlt. Érdekelne viszont, hogy honnan kapnak erre engedélyt és milyen címszóval fut ez a dolog. A hátrányos megkülönböztetés abból következik, hogy ha le b*zizod (elnézést) akkor ő feljelenthet. Ha az akkor vállalja és ne csak akkor legyen b***** amikor fel kell vonulni a kordonok mögött a rendőrök és TEK-esek védelme alatt.

Erre persze beindult a komment háború. Azt nem részletezem (ha viszont valakit érdekel az megnézheti, a posztom nyilvános.)

Hazafele sétáltam és azon gondolkodtam, hogy rendben vannak-e a kordonok a Prideon.

Tavaly voltam életemben először a Budapest Prideon és nekem egy nagyon kellemes élmény volt. Boldog voltam és felszabadult - egyedül a "bezártság" zavart. Végig kordonok között meneteltünk, jól elszeparálva a "külvilágtól", a buzizó bámészkodó emberektől. Meg a Hősök Terén tüntetőktől és úgy tényleg mindentől. Még hazafele is megmondták, hogy merre mehetünk és merre nem, és kérték: a szivárványos zászlót rakjuk a táskánkba, nehogy bajunk legyen.

Micsoda képmutatás! Az ismerősömnek tök igaza van. És közben meg dilemma gyötör. Egy részről értem a biztonság okát. És magát a Prideot is fontos eseménynek tartom, ahol a társadalmilag elnyomott csoportokért állhatnak ki az emberek, az egyenlőség és az igazságosság zászlaja alatt. Nekem, mint a társadalom egyik legjobban kivételezett tagjának (fehér, középosztálybeli, hetero és férfi) marha fontos, hogy minden ilyen eseményen megjelenjek és küzdjek azért, hogy engem is egyenlően kezeljenek, a privilegizált helyzetem ne legyen kiváltság, hanem minden csoport számára alapvető legyen. 

Eddig rendben is van. De ott motoszkál mindig a fejemben Gyuri tavalyi írása, ami már akkor is nagyon elgondolkodtatott. Gyakorlatilag mi is történik? Az történik, hogy szegregáljuk saját magunkat. Vagyunk "mi" akik támogatjuk, vagy részesei is vagyunk az elnyomott csoportoknak. És vannak "ők" - mindenki más. Ez így tök gáz. Mármint tényleg marha gáz. 

Értem, hogy veszélyesek az ellentüntetők, de kérdem én, hogy ennek a rendkívüli elválasztásnak így mi is az értelme? Semmi. Hazamegyünk csendben, zászlónkat elhajítva, vagy elrejtve és kussolunk tovább. 

És közben meg tökre mennék a Pridera, mert egy hatalmas buli, szuper hangulat és végsősoron tényleg egy olyan ügyért való mozgalom, ami számomra fontos. Szóval így dilemmázok ezen. Aztán - lesz ami lesz. Talán elmegyek. Talán Gyurival vállt vállnak vetve kordont bontok. :D Még van min gondolkodnom.

"Minden srác néz pornót." - állítja Don Jon. Legutóbbi posztomban azt fejtegettem, hogy miként szoktam le az ébresztőóráról. Most egy hasonlóan őszinte bejegyzés lesz - arról, hogy a pornóról hogyan (és egyáltalán miért) szoktam le. 

Jó, tehát azt tisztázzuk, hogy én a pornónak a nézője voltam, és nem végeztem ilyen munkát. Valahogy nem az én műfajom. 

Körülbelül 3 hónapja egy számomra nagyon kedves ismerősöm átküldött két TED videót (egyik és másik), melyek a pornófüggésről szóltak. Aki lelkes olvasóm, vagy jó barátom, az tudhatja, hogy számomra a TED videók nagyon meghatározóak. Talán ennyire még soha sem voltak azok. Egészen konkrétan az történt, hogy megnéztem a videókat és másnaptól nem néztem pornót.

Hogy pornófüggő voltam-e? Hát fogalmam sincs. Volt a gépemen olyan 20-30 videó, néhány képsorozat. Heti szinten talán 3-4 alkalommal néztem pornót. Amikor abbahagytam, akkor ez nem okozott igazából törést sem párkapcsolat, sem maszturbáció terén, nem voltak "elvonási tüneteim". Node akkor miért is hagytam abba?

Egy részről elvi okai vannak. A pornó lealacsonyítja, tárgyként kezeli a nőket - kivételt képez néhány "feminista" pornó, ahol a nő egyenrangú partner, és nem a szokásos "minden póz, orál, arcraélvezés" struktúráját követi. Feminista pornónál a nő kielégülése ugyan olyan cél (még ha meg is rendezett), és nem az jelzi a videó végét, hogy a férfi oroszlánüvöltést hallatva elélvez, majd rázoomolnak a csaj trutyis arcára. Ettől függetlenül feminista pornót sem nézek, bár kíváncsi voltam és néztem egy párat. 

Más részről kíváncsi voltam, hogy tudok-e pornó nélkül élni. Jelentem, hogy tudok és nem hiszem azt, hogy valami király cucctól fosztanám meg magamat. Hogy néztem-e azóta pornót, hogy "leálltam"? Naná. Előfordul, nem állítom, hogy nem. De ez már inkább havonta 1x, mint 2 naponta, ami azért markáns különbség.

Talán az is közre játszott, hogy félelmetes dolgokat mondanak a pornófüggésről, hogy milyen következményei lehetnek (pl: impotencia). Ez egy kisebb szempont volt a részemről, mert eléggé "hedonista" életmódot élek, dohányzok, iszok (bár ezt is kevésbé mostanában), nagyon ritkán fogyasztok marihuánát. Szóval a "káros" dolgoktól nem annyira félek. Inkább a nőkkel való szolidaritásom, illetve saját integritásom megteremtése volt a célom ezzel a lépéssel. Hogyan lehetnék hiteles, igazságosságot, egyenlőséget hirdető ember (és feminista!), ha undormány, nőket eszközként beállító filmeket nézek szinte naponta? Szóval ez is a saját tanulási utam volt.