Talán még sosem volt ennyire aktuális Európában (és Magyarországon) egy nemzetközi Kultúrák Közötti Kommunikáció Találkozó (CCC). Hatodik alkalommal került megrendezésre Pécsen a már hagyománnyá váló "Rogerses" Workshop és igazán nemzetközi volt - Európa több országából érkezett résztvevő és a világ más pontjairól is jött néhány ember.
Előjöttek aktuálpolitikai témák. Emberi sorsok. Világnézetek. Ideák-ideálok. Vallások. Elvárások. A témák sora végtelen és talán nem is a témák a lényeg.
Azt tapasztaltam, hogy a témák mögött mindig valami mély, valami nagyon emberi, nagyon "szerethető" bújik meg, ami ha felszínre került, akkor képes voltam hozzá kapcsolódni. Néha nem került a felszínre, de megérezhető volt, hogy itt valami van a mélyben. Sírtam, nevettem, öleltem, beszéltem, sokat sokat hallgattam (értve, figyelemmel, vagy épp nagyon álmosan, kevesebb figyelemmel), kapcsolódtam, eltávolodtam, közeledtem, megismertem, átéltem. Nehéz ezeket az élményeket szavakba önteni... reggel két órás nagycsoportban hol szelíd, mély, megdöbbentő történetek kerültek elő, hol a viharos tenger örvényében találtam magam - emberek hangosan beszéltek egymással, sugdolóztak a háttérben, kimentek, bejöttek. Nehéz volt a bizalom, nagyon nehéz. Nekem nehéz. És mégis sikerült erőt meríteni azokból az őszinte megnyilvánulásokból, amik már nem a felszínt kapargatták, hanem a szerbiai kerítés mélyére hatoltak, és egyszerre éreztem magam nyomorultul és szabadnak. Igazán szabadnak. Magam elé meredve, a gondolataimban és érzelmeim extázisában úszva battyogtam egyik szessönről a másikra és mindenhol kaptam valami nehezen megragadható, mégis monumentális élményt.
A kiscsoportomban az összetartozás igazi élményét éltem meg. Sok emberről fogalmam sem volt és most sincs, hogy mit dolgozik, van-e testvére, vannak-e gyermekei, mi a kedvenc hobbija. Viszont olyan dolgokat tudtam meg róluk, amiket talán most először vallottak be saját maguknak is. Vagy másoknak. Nekem mindenképpen új volt. Megélhettem, hogy "idegen" emberek az életük olyan részeibe avatnak be engem, ami féltve őrzött, 7 pecsétes, sok lakatos. Az utolsó alkalom végén szinte vibrált a levegő, már szavak sem nagyon kellettek. Éreztem saját magam, éreztem a körülöttem ülő embereket.
Az élmény persze nem volt "új", mivel voltam már encounteren több alkalommal is. Az encounter mégis magával vonzza azt, hogy valami újat ad minden alkalommal, soha sem lehet tudni, hogy mi fog történni. Valamennyire már azért sejtem, hogy bennem mi fog zajlani: rengeteg érzelmemet élhetem meg, van időm figyelni magamra és másokra. Enyém az idő. És minden ott történik, ahol én vagyok...
Az utolsó nap arra lettem figyelmes, hogy már vége is van. Talán nem is volt baj, teljesen megteltem. Feltöltődtem és van mit használnom a "szürke" hétköznapokban. Talán pont ez fogja igazán színessé varázsolni az életemet.
I <3 CCC
