Pár hete a vizsgaidőszakos stressz és "tanulás" közepette fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. A vizsgázás tök felesleges. Az egész vizsgarendszer felesleges. Halott. Igyekszem elmagyarázni, hogy miért gondolom így.
Először azonban a személyes élményem. Mikor megfogalmazódott bennem ez az állítás, akkor úgy belém vésődött, hogy kitörölhetetlenné vált. Mint az Inceptionben a kis pörgettyű az agyam legmélyebb zugában... elkezdett zakatolni, megállíthatatlanul, és újabb kérdéseket vetett fel. Például: miért járok egyetemre? Erre fél éve azt a választ adtam magamnak, hogy kapcsolatépítés, szakmai elmélyülés és persze az ösztöndíj miatt. Ehhez képest több kapcsolatot építettem a fél év során a szakomtól független (bár az alapképzéshez kötődő) kapcsolataimból, eseményekből. Valódi szakmai elmélyülést nem tapasztaltam, bár ez annak is köszönhető, hogy az alapszakomon sokat foglalkoztam azokkal a témákkal, amikre a mester igyekezett engem érzékenyíteni. Azért valamilyen szintű szakmai pluszt kaptam, ugyanakkor az összképet nézve ez elhanyagolható mértékű. Szóval végülis megmaradt a kényelem. És azt gondolom, hogy ez a kényelem volt a fő és valódi motivációm egészen végig. Hiszen alapképzés után mesterképzés jön, teljesen egyértelmű! Pláne, hogy csak akkor kapja meg valaki a köztársasági ösztöndíját, ha aktív, jogfolytonos hallgató az egyetemen. Bár tartottam az indokolatlan nehézségektől, stressztől, mégis "minden" amellett szólt, hogy egyetemistaként folytassam az életemet.
A kényelem nagy úr. Az egyetemen pedig könnyen elkényelmesedtem, miközben volt, hogy napokra elfogott a stressz, az undor és bármit szívesebben csináltam volna, mint a "tanulást". Azért meg nem roppantam. Volt időm minden félére, utazgattam is félév közben, rengeteg szabadidőm volt, és más szakokhoz képest sokkal kevesebb vizsga, és ZH. Tényleg kényelmes volt. És mégsem.
Mi is történt? Ahogy már utaltam is rá, belekerültem az egyetemi élet taposómalmába. Ahonnan nem annyira könnyű kievickélni, hiszen csomó minden köti az embert: szociális kapcsolatok, megszokott életrend, ösztöndíj, társadalmi elvárások. Mikor felismertem, hogy valójában én nem szeretnék akadémikus lenni, és nem szeretnék csak "menőzésből" mester diplomát, meg phd-t szerezni, akkor döntöttem: amint lehetséges "kiugrok" ebből az egészből. Lemondtam az erasmusos tervemről is. Még fél évet letolok és ennyi. Persze hagyok magamnak kiskaput, és nem törlöm magam "véglegesen" az egyetemről - kihasználom a passziváltatási lehetőséget. Hogy mit csinálok majd szeptembertől, az még a jövő zenéje, persze vannak terveim... :)
Most pedig rátérek arra, hogy miért is halott az vizsgarendszer. Igazából sohasem élt igazán. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy van olyan hallgató, aki szeret vizsgázni, bár én sosem találkoztam ilyennel. Nekem személy szerint volt már kifejezetten pozitív vizsgaélményem, ahogy gondolom sok más embernek is, viszont a vizsgáról mindig valami borzalmasra asszociálok. Miért?
Mert "tanulni" kell, a szó eltorzított, leszűkített értelmében. A tanulás gyönyörű élményét bassza szét a vizsgaidőszak. A felhőtlen szakmai érdeklődést, tudományos fejlődés lehetőségét, a tanulás pozitív élmény jellegét. Mindezt valamilyen célért teszi a hétköznapi egyetemista. Vagy valami konkrét képzettségért, amit másként nem tudna megszerezni, vagy pedig egy diplomáért, hogy majd elhelyezkedhessen egy jól menő multicégnél, mint aktatologató segédmunkás. És persze ezek mellett rengeteg más lehetőség is van. Annó én azért kezdtem el az egyetemet, mert tényleg érdekelt a szakma, és szerencsére javarészt olyan dolgokat tanulhattam, amik érdekesek voltak számomra, nagyon nagy választási lehetőségem volt, szárnyaltam. Ettől még volt olyan vizsgaélményem (és ide sorolandó a záróvizsga is), amikor bukás után mentem UV-ra, és hiába kaptam 4-est, teljesen levoltam törve, feszült voltam és ideges. Mert egyenrangúságra, megbecsülésre meg valódi tanulásra vágytam! Olyan tanulásra, aminek örül az ember. Amikor kíváncsi. Amikor nem stresszel, hanem szívja magába a tudást. Akkor megy nekem a leghatékonyabban a tanulás, amikor nem kell másnak megfelelnem, nem kell mindent részletesen a fejembe vernem. Akkor tanulok a legszívesebben, amikor beszélgetek valakivel, amikor olvasok egy szépirodalmi, vagy szakkönyvet, amikor megnézek egy filmet, vagy TED előadást... és senki sem kötelez arra, hogy számoljak be erről, feleljek, vagy írjak belőle dolgozatot.
Amit még fontos megemlíteni, az a vizsgák szerencse jellege, és ebből fakadó szubjektivitása. Alapvetően nem gondolom, hogy létezik igazán objektív valóság, ugyanakkor a vizsgák sem képesek megfelelni annak, amire hivatottan létre lettek hozva. Elvileg a vizsga méri a hallgató tudását, és ezt a tudást egy 5 fokú szummatív skálán mutatja ki. Ha tud mindent, akkor 5-ös érdemjeggyel jutalmazandó, ha alig, vagy semmit sem tud, akkor 1-est érdemel (és a köztes jegyek a fokozatok). Ezzel a fajta visszajelzéssel és "méréssel" a következőt lehet megállapítani: a hallgató milyen érdemjegyet képes szerezni annak fényében, hogy milyen tételt/kérdéseket kap, milyen az oktató aktuális kedve és lelki állapota, mennyire nehéz az adott tananyag, mennyire felel meg a vizsga típusa a hallgató személyiségének. Nehezen derül ki, hogy a hallgató valóban érti-e a témát, nehezen derül ki, hogy pár nap/pár hónap múlva megy-e a levesbe ez a fajta "aktuális" tudás. Persze lehet lelkiismeretesen készülni egy vizsgára, minden szakirodalmat alaposan elolvasni és minden szükséges tételt alaposan bemagolni. Senkit sem tántorítok el ettől a lehetőségtől. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha olyasmit tanulok, ami igazán érdekel, és emellett a tanárban is megbízok (tehát feltételezem, hogy nem fog megbuktatni), akkor kevésbé stresszelek. Alapvetően van bennem egy félelem a vizsgázással kapcsolatban: félek, hogy megbukok és ezáltal a keservesen végig szenvedett "tanulás" kárba vész, feleslegessé válik. Ráadásul mehetek újra vizsgázni, újra végig szenvedni az egészet.
Ahogy ezeket a sorokat írom, éppen túlvagyok egy utóvizsgán, ami sikeres lett. Mégsem tudok neki örülni, mert ez a siker hamis. Inkább felszabadultságot érzek, hogy most igazán azt tanulhatok, amit szeretnék, és úgy, ahogy szeretném. A siker pedig azért hamis, mert nem azt mutatja, hogy én annyira értenék ehhez a tárgyhoz, hanem azt, hogy a csillagok állása bejött: olyan tételt kaptam, amiről tudtam eleget írni, amit értettem, és az oktató sem szivatott engem a végtelenségig. Azok a témák, amiket mások kaptak, már neccesebbek lettek volna, kevesebbet tudok róluk. Ráadásul egy jelentős része annak, amit az utóbbi napokban megtanultam hamarosan megy a süllyesztőbe, feleslegessé válnak. Fél év után ha elkapnának, hogy most vizsgázzak ebből a tárgyból, egészen biztos, hogy kudarcot vallanék.
Nem mondom azt, hogy ne lenne értelme az egyetemnek. Én rengeteget fejlődtem az egyetemi éveim alatt, voltak kifejezetten hasznos kurzusaim, gyakorlati lehetőségeim és olyan inspiráló tanáraim, akik segítettek a saját tanulásomban. Azonban fel kellett ismernem, hogy elég volt. Egy vizsgaidőszakos stressz sem ér annyit, hogy elmenjen a kedvem a szakmai és emberi fejlődéstől, elmenjen az életkedvem, és boldogtalan legyek. Hamarosan kilépek a taposómalomból... talán azért, hogy egy másik malmot próbáljak ki. Egy olyan malmot amit teljes szívvel és lélekkel tudok élvezni és a nehézségek nem borzalmasak lesznek, hanem a képességeimet kihívásra bíró tényezők! Állok elébe. 
