Ukrán barátainkkal reggeli után elindultunk Kobuletiből felfedezni a „szomszédos” tengerparti várost: irány Batumi!
Már a hotelből kijöttünk és sétáltunk pár percet, amikor megláttunk egy kisbuszt „Batumi” felirattal. Leszólítottuk mint egy taxit, majd fel is szálltunk rá. Fejenként 1,5 Lari volt az út (kb 180ft). Kb fél óra utazás után megérkeztünk a célállomásra – egy olyan helyre, ami Kobuletinél még ellentmondásosabb és a magyar kultúrában felnőtt szememnek furcsább volt. Egymást váltogatták a csicsás, modern épületek, és a rozoga bádogtetős házak. Az épületek egy része építés alatt, egyes épületek teljesen lakatlanul, elhanyagolva álltak.
Kezdetnek felpattantunk egy helyi „felvonó”ra, amivel felsiklottunk egy kilátóhoz. A város innen pazar látványt nyújtott: a 3-4 ultramagas modern épület, a kicsi, színes, rozogább házak, a hosszas piacsorok, és persze a Fekete Tenger végeláthatatlan messzesége.
A kötelező szelfik után vissza vontattuk magunkat a „földszintre” és némi szuvenyír vásárlás után belevágtunk a városba. Az ukránok hajókázni mentek, mi pedig a kisutcák rejtelmeit tekintettük meg. Volt bőven különlegesség. Rengeteg apró bazáros, boltos, különféle „szekciókkal”. Vasedények, vasfazekak, vas vas hátán. Ruhák minden mennyiségben, márkában, fajtában. Cipők minden mennyiségben, minden márkában, fajtában. Satöbbi.
Szóval csak ámultunk és bámultunk, ahogy a helyi kis boltosok terítették a portékáikat, néhol bácsik kártyáztak, máshol próbáltak minket becsalni szuvenyírt venni.
Egy alkalommal kolduló kislányok rohantak oda hozzánk és lábainkat szorongatva kérleltek tőlünk némi larit. Minden utcasarkon volt többnyire egy idősebb néni, aki szálanként árulta a cigarettát és egyéb apró csecsebecséket.
Az izgalmak közepette betértünk egy helyi étterembe (pár nappal később kiderült, hogy ukrán étterem volt, nem grúz – a szerk.). Természetesen nem csak grúz írásjellel, hanem ciril betűkkel is kivoltak írva az ételek nevei… Levente előhalászta ciril tudását, a felvidéki magyar társaink pedig igyekeztek megfejteni az orosz szöveget szláv tudásukkal. Kértünk közösen mindenféle tésztás-töltött dolgot, meg levest (amiben meg tényleg minden volt a limetól elkezdve, a virslin és savanyú uborkán keresztül az olivabogyóig). Az étterem hátsó terének zugaiban találtunk felragasztva újságokat 1945-ből és 1935-ből, természetesen szerepelt rajtuk Sztálin, meg szovjet elvtársak is amint éppen nácit rugdosnak.
A városban rengeteg macska is volt, meg néhány kutya, ezúttal teheneket nem láttunk.
A templomok tipikus ortodox stílusúak voltak: székek nélkül, oldalt padokkal, az egyikben konkrétan a templom középső üres terén egy hatalmas trónnal. Rengeteg szent, mindegyiknél helyiek imádkoztak, vagy gyertyát gyújtottak az előttük elhelyezett oltáraknál, esetleg ájfónból olastak bibliát és néha keresztet vetettek.
Az autósok gyakorlatilag úgy közlekednek, hogy egyik kezük mindig a duda fölött van és amint lehetőségük nyílik rá használják is. Ez a lehetőség elég gyakran megadatik számukra – néhány káoszos helyet láttunk, de balesetet egyáltalán nem. Itt nem lámpák vannak, hanem intenzív dudálás, és harc az utakért. Mikor leléptünk az útra, akkor mi is egy autóként közlekedve, kb egymás sarkában taposva igyekeztünk a túloldalra.
Hosszú napunk végén egy helybéli segítségével megtaláltuk a visszafele járatot, ami minket külön majdnem egészen a hotelig elvitt (persze út közben másokat is felvett és leszállított).
Szóval ez volt dióhéjban a 2. nap. Kellemesen elfáradtam, és egyre kíváncsibb vagyok az előttünk álló Human Rights tréningre!
