Én ez évben, március 15-én kimegyek nyilvános eseményre. Méghozzá tüntetni megyek. Tüntetni fogok a magyar oktatás rendbetételéért. Az ember központú nevelésért. A jövőbeni saját gyerekemnek (és az öcsémnek, aki szeptembertől iskola-ready lesz) olyan sulit szeretnék, ahol képes lehet bárki kiteljesedni. Ahol önmaga lehet, ahol segítik és támogatják az intézmény dolgozói, pedagógusai.
Azért tüntetek, mert a jelenlegi körülményekben egyszerűen nem várhatom el a tanároktól, hogy fejlesszék, képezzék magukat, hogy a gyermekeknek jobb lehessen a suli. Nincs idő. Semmire nincs idő. Sem eszköz.
Van viszont sok félelem. Van központosítva megmondott és előírt sok tananyag. Satöbbi.
Az iskolai rendszer eddig sem volt jó. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az utóbbi években tovább halványult az az álmom, hogy egy napon az iskolák tényleg azt szolgálják, amire valójában hivatottak. Az iskolákat gyökerestül fel kell forgatni, a rendszert gyökerestül átírni. Okosan. Nem hiszek a radikalizmusban, hogy egyik napról a másikra mindent meglehetne változtatni. Kell a biztonságos átmenet, de kell hozzá egy radikális vízió is - paradox módon. Milyen iskolát is szeretnék én? Milyen oktatást és nevelést szeretnék a gyermekeknek? Én magam hogyan éreztem magam a saját iskolámban? Mi az, amit nem kaptam meg az iskolától?
Március 15-e remek szimbólum és most érzem igazán, hogy szeretném ünnepelni. 1848-ban egy egész nemzet mondta azt, hogy elég, és világosan megfogalmazták, hogy mit szeretnének. 2016-ban is erre van most szükségünk. Szarban van a haza. Menjünk ki az utcára, mutassuk meg: nincs hatalmuk felettünk.
Mikor a tüntetésre gondolok, akkor lelkesedés és bátorság tölt el, mert reményt és közös értékrendet kapok! Köszi mindenkinek aki szervezi: ott találkozunk!
