Sűrű és élvezetekkel, élményekkel teli heteken vagyok túl. A blogolást eközben "elhanyagoltam", most próbálom "behozni" és írok egy laza szösszenetet. Rólam szóló bejegyzés következik!

Nos, ami talán a legfontosabb, hogy rájöttem: imádok tréningeket tartani! Ezt lényegében eddig is tudtam, de az elmúlt hetek tapasztalatai erősítettek rá erre. Ezzel szeretnék foglalkozni. És ezzel egy időben arra is rájöttem, hogy az egyetem totál hidegen hagy. Annyira, hogy újból megfordult a fejemben: abbahagyom. Hosszadalmas gondolkodás, vívódás után rájöttem, hogy nem fogom abba hagyni. Ennek az egyik fő oka az, hogy annyira nem nehéz a képzés, hogy ne tudnám félgőzzel (vagy szinte gőz nélkül, kevés energiával) elvégezni. A másik oka, hogy magát az egyetemi környezetet, atmoszférát sokszor szeretem. Szeretem, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel hasonlóan gondolkodunk csomó társadalmi kérdésről, és úgy tudunk vitázni, hogy nem öljük meg egymást, hanem a beszélgetés után mindketten fejlődünk. Szeretem, hogy csomó lehetőségem van szakkollégistaként, szeretem a közösséget. Szeretem, hogy vannak olyan motivált hallgató társaim, akikkel eljárhatok intellektuális és kulturális programokra egyaránt. Szeretem, hogy vannak olyan oktatóim, akiknek az előadásait tátott szájjal hallgathatom, annyira lekötnek. Egyszómintszáz: rengeteg dolog van, amit szeretek az interkultin, és ezért eszem ágában sincs abbahagyni a "rossz" dolgok miatt. (A rossz dolgok például, hogy utálok vizsgázni, az előadások szignifikáns többségén unatkozom és számomra kevéssé gyakorlat orientált.)

Sok-sok élmény ért, de tényleg. Kaptam az egyik köztermes csapattól búcsúajándékot. Ami ha csak eszembe jut, akkor örömmel és meghatottsággal tölt el, mert megbecsülést és sikert jelent nekem :) hálám üldözze őket! :D Aztán véget ért a 10 napos EMK tanfolyamom, de már csak 2 hét és ismét megyek EMK-ra, ezúttal 1 teljes napot fogok tanulni. Tanulni, úgy igazán, mert nekem a vizsgára való készülés, az "elvárásnak megfelelés" kevés alkalommal jelent mondjuk tanulást is. Hamarosan pedig kész egy tanulmányom, ami a szabad játékról szól, illetve erről fogok az IAIE nemzetközi konferencián is előadni szeptemberben! Lassan véget ér a Rogers alapítvány játék trénerképzője is, ahol rengeteget fejlődhettem, és igazán szuper, motivált csapattal dolgozhattam és játszhattam együtt. Voltam Hans Zimmer koncerten, ami annyira felemelő élmény volt, hogy 2-3 alkalommal is csak tátott szájjal vigyorogtam és csorgott a könnyem a boldogságtól. Ezt köszönöm az anyukámnak (és persze a Jézuskának is). Rákaptam a Candy Crushra, ami nem járult hozzá a személyiségem fejlődéséhez, viszont piszkosul tudom élvezni a hülye cukorkák robbantgatását. 

Azért nem szeretném, hogy az a kép legyen rólam, hogy minden tök oké, én vagyok a lelki és testi egyensúly & harmónia istencsászára. Például semmilyen testmozgást nem végzek, ha csak nem számítom azt, hogy néha sétálok villamosozás helyett. Pedig szeretnék, csak hát... tele vagyok minden féle félelemmel. Ezen dolgozom mostanában. Aztán a szerelmi életem is ilyen ingadozó. Gyakran kapom magam azon, hogy tétlenül bámulom a facebookot és nem csinálok semmit, ami gazdagítaná az életemet. Kevesebb sorozatot, filmet nézek, és kevesebb könyvet olvasok (szinte semmit sem olvastam mostanában). Ezek hiányoznak. 

Van viszont néhány olyan barátom, akikre igazán számíthatok, és nagyon szeretem őket. És egyébként szuper életem van alapvetően, mert van hol laknom, van mit ennem, tudok levegőt venni (kivéve amikor rámjön az allergia, ezúton is köszi annak aki feltalálta a Loratadint :D). Azt tapasztalom mostanában, hogy egyre kezd valami szép dolog kiforrni a személyiségemből. Olyan emberré kezdek válni, aki mindig is szerettem volna lenni. Visszaemlékszem arra a kb másfél évvel ezelőtti tréningre, ahol elkellett képzelnem, hogy milyen szeretnék lenni a jövőben, majd ezt a karaktert "eljátszani". Kezdek azzá lenni, aki akkor, a drámajáték során voltam. Kezdek kinyílni, felszabadulni, magamra találni. Jó, tudom, közhelyek, meg ilyesmi, de hát ez a valóság. És nem a tétlenség, meg az "életbölcsességek" segítettek, hanem az, hogy elkezdtem tenni saját magam jóllétéért. Elkezdtem élni, úgy igazán. Persze gyakran kibillenek, vannak nehezebb napok, van amikor elvesztem a kapcsolatot saját magammal, a belső szükségleteimmel. Ilyenre is van "megoldás", ami eléggé furcsa, és én magam még erősen a tanuló fázisában vagyok. Carl Rogers mondta (nem szó szerint idézem):

A különös paradoxon az, hogy csak akkor tudok változni, ha elfogadom magamat olyannak, amilyen most vagyok.

Ezt az "életbölcsességet" ízlelgessétek Ti is! :)