(Az írás végig spojleres lesz és a saját szubjektív értelmezéseimet tartalmazza.)

Szombaton eljutottam a Művészbe és beültem A szobára. Semmit sem tudtam róla, csak amit egy ismerősöm mondott:

Neked ez tetszeni fog!

Ettől a személyes megszólítástól kellően motivált lettem.

Tetszett? Tetszett. Konkrétan olyan szinten fejbe vágott, hogy utána órákig nem tértem magamhoz. Lehozott az életről, és talán ettől jó igazán egy film, ha képes mély érzelmeket előcsalogatni a nézőből. Sírtam és még néha nevettem is. Borzongtam és felszabadultam. Gondolkodtam és töprengtem. 

A filmben nagyon el lett találva a fókusz. Nem az erőszakra koncentrál, mégis végig tudatában vagy annak, hogy nagyon nem stimmelnek a dolgok. Elfog a klausztrofóbia. Több jelenetnél konkrétan rettegtem. A gyerek szemszögéből látni, és hallani a kommentárjait időről időre... szívszorítóan döbbenetes. Döbbenetes, mert gyerek szemmel teljesen más a valósága. Mocskosul őszinte, nem rejti véka alá a véleményét és üvölt, ahogy a torkán kifér. Azt is elmeri mondani, hogy mi minden volt a Szobában, nem válik tabuvá életének 5 első éve. Sőt, tovább is megy: néha hiányzik neki. Hiányzik! Látom a szülőket, akik megragadnák a kezét, a szemébe néznének és azt mondanák: hogy hiányolhatod?! Örülj, hogy megszabadultál onnan!

Én is ezt tenném, hát tökre ez a reakció volt bennem. Vagyis hát nem tenném ezt ténylegesen, csak megfordult a fejemben. Inkább gondolkodtam tovább. Neki tényleg a Szobában volt az élete, a képzeletének semmi sem szabott határt, még ha azt is gondoltuk/láttuk, hogy be van zárva oda. Nagyon pontosan tudta, hogy mi a valóság, és mi nem az, és fokozatosan képes volt elfogadni azt is, amikor az anyukája elmondta, hogy a valóság több annál, mint amennyit a Szobában lát. Nem tudnám azt mondani, hogy rosszul érezte magát és bizony az anyuka érdeme főként, hogy képes volt boldog 5 évet teremteni számára. Majd kiszabadítani és feltárni számára az egész világot!

A fogvatartó személyéről nem sok derül ki és ez így is van jól. Nem fontos most, hogy mi történt vele a múltban, nem fontos most az sem, hogy a szabadulás után mi lett vele. Nem azért, mert ő a "gonosz" és leszarjuk, hanem mert ez a film tökre nem róla szól és kész. 

Ami még mindenképp említésre méltó, az a nagyszülők és az anyuka viszonya. A válás bizony újabb sokk a fogvatartott nő számára (mármint az, hogy a szülei már nem élnek együtt), az meg különösen borzalmas, mikor megbizonyosodik arról, hogy a nagypapa a fogvatartó férfit látja az 5 éves gyermekben. És fáj is, mert értem mindkét oldalt és látom, hogy ez az egész mennyire nehéz. Emellett a nagymamával is megvan a konfliktusa a hős anyukának, konkrétan a szemére hányja, hogy miatta esett fogságba, mert arra tanította:

Mindig legyél kedves! 

A moziban rögtön beugrott D'Ansemburg könyve. Ez nem is annyira érzelmileg ütött be itt, hanem inkább kognitívan. Volt egy erős AHA élményem, ahogy megvilágosodott egy egyértelmű és megrázó sztori egy nagyobb rendszerbe ágyazva. Semmiképp sem hibáztatnám a nagymamát, hiszen nem ő volt az elkövető, ugyanakkor az erőszak globális rendszerében ő is részt vett. D'Ansemburg zseniálisan írja le, hogy őt a saját családja és a felnőttek miként "tanították" meg arra, hogy legyen mindig kedves - ezzel meghazudtolva saját valódiságát, saját érzelmeit és szükségleteit. Nem tudjuk meg, hogy mi történt a lány elrablásakor pontosan, az viszont gyanítható, hogy nem véletlenül esik szó a kedvességről. Talán udvarias igyekezett lenni és ezért követte a férfit annak idején. Itt persze bejöhetnek a nemi sztereotípiák is (egy lánynak mindig kedvesnek kell lennie!), és ezért aztán lehet, hogy nőkkel előbb előfordulnak ilyen esetek, bár ilyen következtetéseket nem tudnék egyértelműen levonni. Pláne, hogy egy férfit is kedvességre, meg udvariasságra nevelnek (nőt nem ütünk meg normája vö. családon belüli erőszak).

Még két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik a filmben a gyermek végletekig pozitív karaktere. Az őszinteségét már említettem, és emellett fontos kiemelni azt a bátorságot és nyitottságot is, amit tanúsít. Mert hogy 5 évig össze volt zárva az anyukájával, és mégis képes segítségért kiáltani, és képes a rendőrnek is válaszolni a feltett kérdésekre. Aztán ahogy az anyukájával újra össze kerül, akkor már kevésbé lesz nyitott, de ez érthető. Fokozatosan nyílik meg, és a filmben zseniálisan van megjelenítve ez a folyamat (ahogyan képes lesz az anyukáját is elengedni egy időre - ez más 5 évesnek is megterhelő lenne!). Számomra az ő karaktere jelenti a reményt abban, hogy a világ lehet békésebb hely és hogy az emberek alapvetően jók. 

A másik: kezdjünk el élni! Ez az üzenet nekem most teher, mert nem teljesen világos számomra sem, hogy mit is jelent. Ezért ki is fejtem, hogy én mit értek alatta: megtalálni olyan dolgokat, melyekben kiteljesedhetek. Azokkal foglalkozni főként, amik számomra boldogságot okoznak, amik kielégítik a szükségleteimet. Néha ez egy undorító gyors kaja, néha egy izgalmas tréning tartása, néha egy blog poszt írás, néha egy olyan film megnézése, mint a Szoba. Néha egy kellemes séta hazafelé. Bármi lehet és bármikor lehet törekedni rá. Rajtam áll! És ugyanígy fontos az is, hogy merjek hű lenni önmagamhoz, például amikor lehangol egy ilyen film, akkor vállaljam, hogy szomorú vagyok. Ahogy a gyerek is vállalta azt, hogy dühös, mert nem volt a szülinapi tortáján gyertya - és üvöltött, bele a képünkbe, hogy döbbenten szembesüljünk az érzelmeivel.

Rendben van, ha fáj - azt jelenti, hogy élünk! Ezt pár hete tanultam EMK tanfolyamon és most kezdem csak érteni igazán, hogy mit is jelent. Talán 23 év elteltével most kezdek csak élni igazán. 

Sosem késő elkezdeni. :)