Szeretem magam pedagógusnak hívni, bár őszintén szólva nem gyakran használom ezt a kifejezést. Főként azért, mert a köznapi ember teljesen mást ért alatta, mint amit én gondolok, aminek én érzem magam. 

Nem tanár vagyok.

Egy olyan ember vagyok, aki érti a pedagógiát. Aki folyamatosan tanulja a pedagógiát és szeretne benne minél jobb lenni. Nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne vegyem észre magam körül mindazt, ami nevel és oktat. Néha már zavar, bár inkább élvezem ezt a létet. Olyan rálátásom, szemüvegem van, amit nem cserélnék semmire!

Olyasmiken gondolkodok, hogy a gyerekek miért örülnek, amikor a nagy hó miatt nem kell iskolába menniük. Azon töprengek, hogy a gyerek miért üvölt sírva, miközben az anyja vonszolja maga után. Elmélázom, hogy egyes gyerekek sóvárognak az iskola után, más gyerekek meg menekülnek az iskolából. Hallom, amikor a szülő azt mondja, hogy "bazdmeg", a gyerekét meg fél óra múlva leszidja, mert csúnyán beszél. Látom a koli ablakából, ahogy a tesi tanár fegyelmezett sort követel és én nem értem miért. Vagyis hogy értem, csak már azt kívánom néha, bárcsak ne érteném.

Nem tudok úgy végig pörgetni a facebook oldalamon, hogy ne bukkanjak valami szaftos pedagógiai cikkre, amit aztán alaposan el is olvasok. És néha meg is kritizálok. Sokat írok is a pedagógiáról és sokat beszélek is a pedagógiáról. Pedagógus vagyok, a szó legmélyebb értelmében. 

Persze nem értek mindenhez. Pedagógiai tudásom hézagos és tudom, hogy sosem lesz teljes. Nem is a teljességre, hanem a minőségre törekszem. Hogy ami igazán érdekel, ami foglalkoztat a Szakmában, azt szívvel-lélekkel csináljam, tanuljam. 

Szeretek pedagógus lenni!