Mert mindig van mit csinálni \o/

Letsdosthg!

Letsdosthg!

Identitásom szeletei, harmadik rész

Férfi

2016. március 18. - GaboorR

Első rész, Második rész

Facebookon megkérdeztem a Nagyérdeműt, hogy mi legyen a következő része az "Identitásom szeletei" sorozatnak, és a "férfi" identitás kapcsán egy kisebb vita is felütötte a fejét. A kérdésfeltevés valahogy úgy hangzott (összefoglalva), hogy miként is lehet egy privilegizált csoporttagság központi identitáselemem. A választ elkezdtem írni, azonban rájöttem, hogy ez már jócskán rólam szól, így hát a kommentet ide másolom, és egyúttal folytatom is. Lássuk hát, mitől is vagyok férfi!

A férfi nem feltétlen "központi" nekem, bár ezt így nem tudom értelmezni. Én inkább tekintek úgy az identitásom elemeire (vagy szeleteire), hogy van ami nagyobb szeletet foglal el, van ami kisebbet - mindegyik fontos, mert mindegyik hozzájárul ahhoz, hogy az lehessek, ami vagyok.
Egy tortát képzelek el, ami én vagyok. Sok szeletből áll, azonban ez egy izgalmasabb torta az átlagosnál, ugyanis a szeletek nagysága folyton változik. Egyes szeletek régóta léteznek, más szeletek eltűntek, és új szeletek is alakultak, és alakulnak is majd a jövőben. Az viszont biztos, hogy a torta csak egészében létezik, és a legvékonyabb szelet is kell ahhoz, hogy a torta egyben maradjon.
Az, hogy férfi vagyok nekem egy valódi dolog, amit elmondok, bevallok magamról, következésképpen az identitásom része is, mert az én tortám egy szelete. A tortámat pedig szeretem úgy, ahogy van, minden szeszélyével, fejlődésével, hibáival együtt. 

Mit jelent férfinak lenni? Ez bizony fogós kérdés, és az biztos, hogy nem létezik rá generalizálható válasz. Azt tudom már régóta, hogy a klasszikus férfi sztereotípiák jelentős része nem illik rám. Többnyire halk, nyugodt vagyok, általában nem szeretem nézni a focit, vagy más sportokat, nem vagyok kifejezetten erős vagy határozott sem. Nem értek az autókhoz, az elektronikai dolgokhoz (max felhasználói szinten). Borzalmasan tájékozódom és általában nem szeretek fizikai munkákat végezni.

Szeretek viszont úgy viselkedni mint egy macska, tudok Miki Egér vékony hangján beszélni, szeretem az érzelmes beszélgetéseket, szeretek főzni. Ez utóbbi mondat meg egyértelműen nem a kimondott "férfias" tulajdonságokat tartalmazza.

Azért van néhány dolog, amiben a sztereotípiák igazak rám. Szoktam büfögni (bár sosem tudtam direkt, ilyen levegő lenyelős technikával, különben is - mi értelme? :D), szeretek sokat enni, szeretem a sört (bár sokáig nem szerettem), és egy időben sokat játszottam számítógépes játékokkal (WoW, LoL). A sztereotípiákkal csak az a baj, hogy általánosítások: ismerek több nőt, akik szoktak büfögni, szeretnek sokat enni és sört inni, vagy játszanak számítógépes játékokkal. Anyukám annó gipszkartonozott otthon, én ez alatt a konyhában főztem. És ismerek olyan férfiakat, akik utálják a sört.

Engem valahogy sosem tettek a férfi sztereotípiák férfivá, talán pont azért, mert jó részüket sosem tartottam igaznak magamra. Viszont mégis férfi vagyok, és sokat gondolkodtam, hogy miért tartom magam férfinak.

Főként azért, mert jó szőrös a lábam, meg a karom! Férfi nemi szervem van. Szeretem a szakállamat is, mert ezzel is nyilvánvalóvá tehetem, hogy férfi vagyok, a férfiasság a részem. A hangomat is férfiasnak tartom. Szeretek férfiként gondolni magamra és sosem fordult meg komolyan a fejemben, hogy nő legyek, sosem vonzott a nőiesség. Szeretem a férfiaknak alkotott ruhákat, szeretem őket hordani. Szeretem a férfi nevemet a Gábort, és nem szeretem, amikor "Gabrielláznak". Én így, a férfiasságommal együtt érzem jól magam. Még ha nem is alkotja egy hatalmas szeletét az életemnek, ettől még fontos.

Boldog vagyok, hogy tudok azonosulni a biológiai nememmel, ugyanakkor látom a nemi egyenlőtlenségeket a világban. Ez viszont már a feminizmus identitás szeletemhez tartozik és erről majd egy másik részben mesélek.

Egy gondolatot szeretnék még mindehhez hozzátenni: az, hogy nekem mit jelent a férfi lét, a férfiasság - mint már mondtam - mindenkinek más lehet. Ismerek olyat, aki férfi, mégis volt, hogy borotválta a lábát. Olyat is ismerek, aki néha női ruhaboltban vásárolt magának farmert, mégis férfinak vallotta magát. Ezért szép dolog az identitás, mert mindenkinek mást jelent és eszem ágában sincs megmondani, hogy ki - mitől érzi magát olyannak, ami. A transznemű emberek egy része sem véletlenül dönt a hormonkezelések, orvosi beavatkozások mellett: fontos számukra az, aminek vallják magukat, a nemi identitásuk kinyilatkoztatása saját maguk és más emberek felé.

Foglalkozzunk identitásunkkal, ismerjük meg önmagunkat. A folyamat végtelen hosszúságú, de megéri, mert ilyenkor esélyt adhatunk magunknak kapcsolódásra. Kapcsolódásra a saját valónkkal.

Identitásom szeletei, második rész

Magyar

Első rész

Nekem az, hogy "magyarrá" lettem, gyakorlatilag kikerülhetetlen volt. Születésem óta minden március 15-én volt rajtam kokárda, minden október 23-ára megemlékeztem. Túró rudival, szalámival, gulyással, lángossal, marcipánnal tömtek a szüleim. Kamasz koromban Sopronit, Borsodit, Pálinkát, meg Egri bikavért kezdtem inni (az "alkoholista", mint identitás szeletemről majd egy másik posztban írok :D). 

Iskolai ünnepélyeken a Himnuszt és a Szózatot minden alkalommal végig hallgattam. A szilveszteri bulik hangulatát is mindig megölte egy kellemes borzongás a balsorsról, kit régen tép. 

Szeretem a nyelvtörőinket, szeretem a nyelvemet, a megszámlálhatatlan szóvicceket, a magyar szlenget, káromkodásokat. Szeretem a szürkemarhákat, meg a mangalicákat. Büszke vagyok a Trianon előtti területeinkre is (több alkalommal is jártam Erdélyben és Felvidéken, gyönyörűek), szolidaritást vállalok a jelenlegi határ túloldalán rekedt honfitársaimmal! Szomorúan és veszteségként élem meg a magyarországi Holokausztot, olyan nemzeti tragédiaként, melyben komoly felelősségünk volt. Ezek mellett büszke vagyok az '56-os forradalmárokra, akik próbáltak egy szabad és élhető országot kiharcolni.

Más nemzethez nem húz a szívem: ha megkérdezik, hogy mennyire vagyok magyar, hát bizony azt mondanám, hogy teljesen magyar vagyok. 

A témához tartozik, és nekem fontos, hogy szeretem magam elsősorban emberként definiálni. Nekem ez a legtágabb identitás kategóriám. Ha megkérdezik, hogy hova valósi vagyok, természetesen azt mondom, hogy magyar vagyok. Nekem is kellenek a kategóriák, azonban nem tartom szükségesnek a fizikai határokat, melyek szétszabdalják az embereket egymástól. Kedvelem azokat az embereket is, akik Magyarországon tartózkodnak, de nem beszélik a magyar nyelvet. Azokat is kedvelem, akiknek a nemzeti identitásuk kevert, nem tudnák egyértelműen azt mondani, hogy ők "teljesen magyarok". Az, hogy én az vagyok, nem jelenti azt, hogy másnak is ilyennek kellene lennie a Hazámban. Ezzel valahogy úgy vagyok, hogy Magyarország mindenkinek a Hazája, aki saját maga képes így tekinteni rá. 1000 évvel ezelőtt az "ősmagyarok" ide tévedtek, bevándorlók voltak (csodaszarvas ide, vagy oda), és ez lett a hazájuk - ahogy a Jászoknak, Kunoknak, Cigányoknak, Zsidóknak és minden egyéb nemzetiségnek is. 

Szeretek magyar lenni, a nemzetiségem minden büszkeségével, szégyenével, gazdagságával, felfedezéseivel, szomorúságaival, himnuszával, boldogságaival, tragédiáival. Nem tudnám és nem is akarnám ezt megváltoztatni. Magyar vagyok. Rendületlenül.

magyar_zaszlo.jpg

Mi vagyunk a márciusi ifjak

Én ez évben, március 15-én kimegyek nyilvános eseményre. Méghozzá tüntetni megyek. Tüntetni fogok a magyar oktatás rendbetételéért. Az ember központú nevelésért. A jövőbeni saját gyerekemnek (és az öcsémnek, aki szeptembertől iskola-ready lesz) olyan sulit szeretnék, ahol képes lehet bárki kiteljesedni. Ahol önmaga lehet, ahol segítik és támogatják az intézmény dolgozói, pedagógusai.

Azért tüntetek, mert a jelenlegi körülményekben egyszerűen nem várhatom el a tanároktól, hogy fejlesszék, képezzék magukat, hogy a gyermekeknek jobb lehessen a suli. Nincs idő. Semmire nincs idő. Sem eszköz. 

Van viszont sok félelem. Van központosítva megmondott és előírt sok tananyag. Satöbbi. 

Az iskolai rendszer eddig sem volt jó. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az utóbbi években tovább halványult az az álmom, hogy egy napon az iskolák tényleg azt szolgálják, amire valójában hivatottak. Az iskolákat gyökerestül fel kell forgatni, a rendszert gyökerestül átírni. Okosan. Nem hiszek a radikalizmusban, hogy egyik napról a másikra mindent meglehetne változtatni. Kell a biztonságos átmenet, de kell hozzá egy radikális vízió is - paradox módon. Milyen iskolát is szeretnék én? Milyen oktatást és nevelést szeretnék a gyermekeknek? Én magam hogyan éreztem magam a saját iskolámban? Mi az, amit nem kaptam meg az iskolától?

Március 15-e remek szimbólum és most érzem igazán, hogy szeretném ünnepelni. 1848-ban egy egész nemzet mondta azt, hogy elég, és világosan megfogalmazták, hogy mit szeretnének. 2016-ban is erre van most szükségünk. Szarban van a haza. Menjünk ki az utcára, mutassuk meg: nincs hatalmuk felettünk.

Mikor a tüntetésre gondolok, akkor lelkesedés és bátorság tölt el, mert reményt és közös értékrendet kapok! Köszi mindenkinek aki szervezi: ott találkozunk!

kokarda.jpg

Kép forrás: HVG

A Disney felnőtt :')

Zootopia, avagy magyarul Zootropolis (minek kellett lefordítani...?). Nem véletlenül néztem meg, azt csiripelték a madarak minden fele, hogy ez a film ütős lesz.

Hogy a kedvenc Disney filmem lett? Hát nem lett az. Bár az öcsém állította, hogy neki most ez lett a kedvenc meséje. 

A Disney kezét most elengedte a Pixar és bizony képes volt egy okos és értelmes dolgot összerakni. Nincsenek musical betétek, nincsenek klasszikus mese sztereotípiák... illetve bocsi: vannak sztereotípiák. És ez a film kezd is valamit a sztereotípiákkal.

Ami a legjobb, hogy nem azt mondja: mindenki tök okés, minden "szupiszuper", hanem világosan mutat rá a problémákra, és próbálja felfedni az okozatokat. Igenis vannak sztereotípiák, és ezek gyakran "megalapozottak", azonban a mélyre ás, nem a felszínt mutatja csak be. Olyan fogalmak tartalmi lényegét tanulja meg a néző, mint "jóindulatú szexizmus" vagy "önattribúció". Előbbit például akkor, amikor a főhős nyuszit "lecukizza" (őszinte jóindulatból) a rendőrség egyik alkalmazottja, utóbbit meg mondjuk akkor érthetjük meg, amikor a rókakomát kirekesztik gyermekkorában a származása miatt és ezért úgy dönt, hogy azonosul az őt ért sztereotípiákkal. A zsenialitása akkor van a filmnek, amikor ezek kimondásra kerülnek (feltűnően, és nem a kommersz amerikai vígjátékok megszokottságával), beszélgetnek róla és próbálnak kezdeni is ezekkel valamit. Hősünk például tök illedelmesen elmondja, hogy ez a megszólítás számára nem oké, a róka pedig igyekszik változni és szembe menni az előítéletekkel.  

Ami nekem még nagyon tetszett, hogy mer okostelefonokat, meg minden féle kütyüket az állatok kezébe adni! Nem mismásolja el azt, amit látunk amúgy is, szóval tökéletesen illeszkedik a valóságunkba, miközben nyilvánvaló, hogy végig mesét nézünk, ahol állatok a szereplők.

A film a Bechdel teszten is átmegy, éljen!

Szóval mindenki boldog, van a filmnek sok tanulsága, izgalmak, akciók, humor és szimpatikus rendszerkritika. 

Köszi Disney, egy kellemesen fogyasztható mesét tettél le az asztalra! Csak így tovább. :)

maxresdefault.jpg

Flaschback: Kaland és tréning Grúziában

Negyedik nap

Első nap, Második nap, Harmadik nap

Emberi jogok! Ezen a napon igazán sokat dolgoztunk és faradoztunk a saját tanulásunkért, az idő mégis hamar elrepült. Nekem volt flow élményem bőven…

Kezdetnek tisztáztuk gyakorlati példákon keresztül a sztereotípiákat (például megtudtuk, hogy a németek főként férfiak, sört isznak, zokniszandál kombóban tolják, szervezettek, viszont barátságtalanok) és az előítéleteket. Majd áttértünk az általam már untig gyakorolt „lépegetős” játékhoz – először szerepkártyákkal, utána a saját bőrünkön tapasztaltuk meg embercsoportok privilégiumait.

 

Nyugis ebédszünet után rápörögtünk az emberi jogokra. Tisztáztuk magát a fogalmat (először egyéni interpretációkat, majd az univerzális definíciót). Volt egy rövid előadás Virágtól, megnéztünk egy videót is történeti áttekintésnek. Ezután következett az, amit én a legjobban élveztem! Először a saját országunk csoportjával megbeszéltük, hogy nálunk melyek a legégetőbb emberi jogi kérdések, majd összevetettük ezeket más országokéval. Hihetetlen volt számomra, hogy például milyen helyzetek uralkodnak Ukrajnában, meg még volt néhány olyan dolog, amit nem értettem igazán (például Macedóniában nincsenek emberi jogi problémák az egyik macedón szerint). Illetve az egyik ország képviselője határozottan állította: náluk nincs igazán gond a melegek jogaival, mivel náluk nincsenek buzik. Legalábbis az ismerősei között. Legalábbis akik melegek, azok elhagyják az országot… (így sorban derültek ki ezek a kis dolgocskák). A németeknél persze volt probléma LMBTQ jogok terén (házasodás nem lehetséges, csak élettársi viszony), illetve a menekültek sem részesülnek feltétlen normális ellátásban (bármennyire is befogadó a német nemzet manapság).

Szóval tartalmas nap volt, rengeteg új élménnyel, izgalmas beszélgetésekkel. Egyre jobban megy az angol is, a kaják is egészen finomak kezdenek lenni (na jó, nem mindegyik! – de azért vacsira halacska volt) szóval minden szuper!img_20151120_202112.jpg

Ja és még az esti élmények: szabadfoglalkozás volt. Ennek keretében társasoztunk, főként magyar honfitársaimmal (Dobble, Sztorikocka, Dixit). Sírva röhögtünk!

Identitásom szeletei, első rész

Pedagógus

Szeretem magam pedagógusnak hívni, bár őszintén szólva nem gyakran használom ezt a kifejezést. Főként azért, mert a köznapi ember teljesen mást ért alatta, mint amit én gondolok, aminek én érzem magam. 

Nem tanár vagyok.

Egy olyan ember vagyok, aki érti a pedagógiát. Aki folyamatosan tanulja a pedagógiát és szeretne benne minél jobb lenni. Nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne vegyem észre magam körül mindazt, ami nevel és oktat. Néha már zavar, bár inkább élvezem ezt a létet. Olyan rálátásom, szemüvegem van, amit nem cserélnék semmire!

Olyasmiken gondolkodok, hogy a gyerekek miért örülnek, amikor a nagy hó miatt nem kell iskolába menniük. Azon töprengek, hogy a gyerek miért üvölt sírva, miközben az anyja vonszolja maga után. Elmélázom, hogy egyes gyerekek sóvárognak az iskola után, más gyerekek meg menekülnek az iskolából. Hallom, amikor a szülő azt mondja, hogy "bazdmeg", a gyerekét meg fél óra múlva leszidja, mert csúnyán beszél. Látom a koli ablakából, ahogy a tesi tanár fegyelmezett sort követel és én nem értem miért. Vagyis hogy értem, csak már azt kívánom néha, bárcsak ne érteném.

Nem tudok úgy végig pörgetni a facebook oldalamon, hogy ne bukkanjak valami szaftos pedagógiai cikkre, amit aztán alaposan el is olvasok. És néha meg is kritizálok. Sokat írok is a pedagógiáról és sokat beszélek is a pedagógiáról. Pedagógus vagyok, a szó legmélyebb értelmében. 

Persze nem értek mindenhez. Pedagógiai tudásom hézagos és tudom, hogy sosem lesz teljes. Nem is a teljességre, hanem a minőségre törekszem. Hogy ami igazán érdekel, ami foglalkoztat a Szakmában, azt szívvel-lélekkel csináljam, tanuljam. 

Szeretek pedagógus lenni!

en.jpg

Flashback: Kaland és tréning Grúziában

Harmadik nap

Első nap, Második nap

Belevágtunk a tréningbe! Volt mindenféle kreatív névtanulás, csapatépítős játékok és megfogalmaztuk az elvárásainkat – mindent amit szeretnénk megtanulni a híres „tudás, képesség, attitűd” fogalmi háromszögön belül.

2015_11_18_hr_215_custom.JPG

Vásároltunk egymástól betűket, vezettük egymást vakon, adogattuk egymásnak a párnabombát, nevettünk, frusztrálódtunk, másztunk, emeltünk, gondolkodtunk, éreztünk… az első nap tréning része igazán sűrű és tartalmas volt, bőséges szünetekkel ellátva.

img_20151119_130635.jpg

Este interkulturális alkalmat tartottunk, ahol minden nemzet bemutathatta saját országának nevezetességeit, valamilyen különleges ételét, italát. Mi vittünk nekik néhány nyelvtörőt, melyeket igazán ügyesen abszolváltak a résztvevők! A többiek mutattak be táncokat, a németek az országuk dialektusaival készültek és főztek németesen teát, a „hollandok” a velük kapcsolatos sztereotípiákat játszották el, néhányan meg énekeltek – szóval széles és izgalmas volt a paletta.

2015_11_19_hr_2_14_custom.JPG

Az este hátralevő részében zenés-táncos mulatság, és az alkoholok elpusztítása következetett! Tátratea, konyak, bor, unicum… és még sorolhatnám. Bőséges választék volt. És ha megéheztünk akkor rengeteg sós és édes finomság tárulkozott elénk a nemzetek asztalainál.

Ezek után kíváncsi leszek, hogy mi mindent tartogat még számunkra Grúzia!

img_20151119_113255.jpg

Negyedik nap

Nőnap afterparty

Borrrrrzalmasan kimerítő nőnap volt a tegnapi!

Kezdődött talán ott, hogy minden sarkon virágárusokba botlottam, majd a Lidl-ben egy elegáns fehér inges srác osztogatta a szálvirágokat a nőknek. Szóval volt virág dögivel!

Hogy ezzel van-e baj? 

Nos részben nincs. Például ha valaki szeret ilyenkor virágot, meg csokit kapni, hát oké, azt hiszem sem én, sem más nem mondhatja meg, hogy ki minek örüljön. Ezzel egyáltalán nincs baj, lehet neki örülni.

Én a magam részéről nem vettem virágot, nem is állt szándékomban bárkinek is venni, vagy ajándékozni. 

Baj akkor van a nőnapi ajándékokkal, amikor ez kényszerré válik. Hogy a nő igenis örüljön neki, mert az a dolga, hogy örüljön neki, a férfi meg igenis vegyen, mert az a dolga, hogy vegyen.

Többféleképpen ünnepeljük, vagy éppen nem ünnepeljük a nőnapot. Mert ilyen individualisták vagyunk. Azért a mainstream irányzat megvan, és a virág meg a csoki továbbra is tartja vezető pozícióját. 

Amiért kimerítő volt, az pont ez a pluralizmus (amivel egyébként semmi bajom). Hogy rengeteg megnyilvánulást láttam online és offline is. Van, aki konkrétan kikéri magának ezt az egészet, őt ne ajándékozzák meg. Van aki kikéri magának, hogy őt igenis ajándékozzák meg. Van aki identitás és örömforrás szempontjából közelíti meg és eképpen tekint a nőnapra. Van aki a kritikai, történelmi attitűdöt viszi tovább és a nemek egyenlőségét, a feminista nézőpontot közvetíti. És ezek között még sok egyéb megközelítést, megnyilvánulást tapasztaltam.

Én egy részről liberálisan közelítem meg, ahogy utaltam is rá az elején: nem tartom bajnak, ha valaki örül az ajándékozásnak és szereti a mainstream nőnapot. 

Másrészről megvan a feminista hozzáállásom: a női egyenjogúság továbbra sincs meg a világban. Továbbra is elvárás, hogy a nő (és egyébként sok esetben a férfi is) "hagyományos" szerepek szerint viselkedjen. Ezt fontos itt kifejteni: nem azzal van baj, ha a nő szeretne a gyerekével otthon lenni, és "háztartásbeliként" élni az életét. Ez rendben van. Az nincs rendben, ha ez társadalmi nyomásként, elvárásként jelenik meg, és ehhez biztosítják a feltételeket, ezt támogatják (és közben azt alig, vagy semennyire, hogy férfi is otthon lehessen). Azzal sincs baj, hogy a férfinak van szakálla, a nőnek meg nincs. Ugyanakkor Conchita Wursttel sincs semmi probléma. Az sem baj, hogy vannak kulturális különbségek férfi és nő között. Az baj, hogyha ebből nőnek (vagy férfinak) valamilyen hátránya származik. 

Milyen hátrányok? Elég csak körbenézni a világban, hogy milyen problémák vannak. Én most szándékosan nem linkelek semmit, mert tegnap rengeteg női egyenjogúsági mozgalmakról, harcokról voltak írások, lehet belőlük szemezgetni. Ahogy lehet szemezgetni azokból a posztokból, írásokból is, hogy miért örülnek nők a virágnak és a csokinak. Van aki tényleg ebben (is) éli meg az identitását, és ezzel szerintem tényleg minden oké. 

Tervezem már egy ideje, hogy elkezdek egy "identitásom szeletei" poszt sorozatot, ami saját magamról szólna elsősorban. Nekem ez egy izgalmas kérdés, sokat is szoktam ilyesmin gondolkodni. Mert hogy férfinak vallom magam, ugyanakkor sok "nőies" vonásom van és én szeretem ezeket a vonásaimat is. Ugyanakkor férfiként feministának is vallom magam, ami ma, Magyarországon egy ritka "állatfaj". És még sorolhatnám, hogy - jelenleg - mi minden is vagyok, mi az amitől Gábor az lesz, aki. 

Végszóként annyit mondanék, hogy - utólag is - mindenkinek olyan Boldog Nőnapot, ahogyan neki ez boldogságot okoz! Éljenek a nők, éljenek a férfiak, éljen az emberiség! :)

huffwoman.jpeg

(kép forrás: The Huffington Post)

 

Room

(Az írás végig spojleres lesz és a saját szubjektív értelmezéseimet tartalmazza.)

Szombaton eljutottam a Művészbe és beültem A szobára. Semmit sem tudtam róla, csak amit egy ismerősöm mondott:

Neked ez tetszeni fog!

Ettől a személyes megszólítástól kellően motivált lettem.

Tetszett? Tetszett. Konkrétan olyan szinten fejbe vágott, hogy utána órákig nem tértem magamhoz. Lehozott az életről, és talán ettől jó igazán egy film, ha képes mély érzelmeket előcsalogatni a nézőből. Sírtam és még néha nevettem is. Borzongtam és felszabadultam. Gondolkodtam és töprengtem. 

A filmben nagyon el lett találva a fókusz. Nem az erőszakra koncentrál, mégis végig tudatában vagy annak, hogy nagyon nem stimmelnek a dolgok. Elfog a klausztrofóbia. Több jelenetnél konkrétan rettegtem. A gyerek szemszögéből látni, és hallani a kommentárjait időről időre... szívszorítóan döbbenetes. Döbbenetes, mert gyerek szemmel teljesen más a valósága. Mocskosul őszinte, nem rejti véka alá a véleményét és üvölt, ahogy a torkán kifér. Azt is elmeri mondani, hogy mi minden volt a Szobában, nem válik tabuvá életének 5 első éve. Sőt, tovább is megy: néha hiányzik neki. Hiányzik! Látom a szülőket, akik megragadnák a kezét, a szemébe néznének és azt mondanák: hogy hiányolhatod?! Örülj, hogy megszabadultál onnan!

Én is ezt tenném, hát tökre ez a reakció volt bennem. Vagyis hát nem tenném ezt ténylegesen, csak megfordult a fejemben. Inkább gondolkodtam tovább. Neki tényleg a Szobában volt az élete, a képzeletének semmi sem szabott határt, még ha azt is gondoltuk/láttuk, hogy be van zárva oda. Nagyon pontosan tudta, hogy mi a valóság, és mi nem az, és fokozatosan képes volt elfogadni azt is, amikor az anyukája elmondta, hogy a valóság több annál, mint amennyit a Szobában lát. Nem tudnám azt mondani, hogy rosszul érezte magát és bizony az anyuka érdeme főként, hogy képes volt boldog 5 évet teremteni számára. Majd kiszabadítani és feltárni számára az egész világot!

A fogvatartó személyéről nem sok derül ki és ez így is van jól. Nem fontos most, hogy mi történt vele a múltban, nem fontos most az sem, hogy a szabadulás után mi lett vele. Nem azért, mert ő a "gonosz" és leszarjuk, hanem mert ez a film tökre nem róla szól és kész. 

Ami még mindenképp említésre méltó, az a nagyszülők és az anyuka viszonya. A válás bizony újabb sokk a fogvatartott nő számára (mármint az, hogy a szülei már nem élnek együtt), az meg különösen borzalmas, mikor megbizonyosodik arról, hogy a nagypapa a fogvatartó férfit látja az 5 éves gyermekben. És fáj is, mert értem mindkét oldalt és látom, hogy ez az egész mennyire nehéz. Emellett a nagymamával is megvan a konfliktusa a hős anyukának, konkrétan a szemére hányja, hogy miatta esett fogságba, mert arra tanította:

Mindig legyél kedves! 

A moziban rögtön beugrott D'Ansemburg könyve. Ez nem is annyira érzelmileg ütött be itt, hanem inkább kognitívan. Volt egy erős AHA élményem, ahogy megvilágosodott egy egyértelmű és megrázó sztori egy nagyobb rendszerbe ágyazva. Semmiképp sem hibáztatnám a nagymamát, hiszen nem ő volt az elkövető, ugyanakkor az erőszak globális rendszerében ő is részt vett. D'Ansemburg zseniálisan írja le, hogy őt a saját családja és a felnőttek miként "tanították" meg arra, hogy legyen mindig kedves - ezzel meghazudtolva saját valódiságát, saját érzelmeit és szükségleteit. Nem tudjuk meg, hogy mi történt a lány elrablásakor pontosan, az viszont gyanítható, hogy nem véletlenül esik szó a kedvességről. Talán udvarias igyekezett lenni és ezért követte a férfit annak idején. Itt persze bejöhetnek a nemi sztereotípiák is (egy lánynak mindig kedvesnek kell lennie!), és ezért aztán lehet, hogy nőkkel előbb előfordulnak ilyen esetek, bár ilyen következtetéseket nem tudnék egyértelműen levonni. Pláne, hogy egy férfit is kedvességre, meg udvariasságra nevelnek (nőt nem ütünk meg normája vö. családon belüli erőszak).

Még két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik a filmben a gyermek végletekig pozitív karaktere. Az őszinteségét már említettem, és emellett fontos kiemelni azt a bátorságot és nyitottságot is, amit tanúsít. Mert hogy 5 évig össze volt zárva az anyukájával, és mégis képes segítségért kiáltani, és képes a rendőrnek is válaszolni a feltett kérdésekre. Aztán ahogy az anyukájával újra össze kerül, akkor már kevésbé lesz nyitott, de ez érthető. Fokozatosan nyílik meg, és a filmben zseniálisan van megjelenítve ez a folyamat (ahogyan képes lesz az anyukáját is elengedni egy időre - ez más 5 évesnek is megterhelő lenne!). Számomra az ő karaktere jelenti a reményt abban, hogy a világ lehet békésebb hely és hogy az emberek alapvetően jók. 

A másik: kezdjünk el élni! Ez az üzenet nekem most teher, mert nem teljesen világos számomra sem, hogy mit is jelent. Ezért ki is fejtem, hogy én mit értek alatta: megtalálni olyan dolgokat, melyekben kiteljesedhetek. Azokkal foglalkozni főként, amik számomra boldogságot okoznak, amik kielégítik a szükségleteimet. Néha ez egy undorító gyors kaja, néha egy izgalmas tréning tartása, néha egy blog poszt írás, néha egy olyan film megnézése, mint a Szoba. Néha egy kellemes séta hazafelé. Bármi lehet és bármikor lehet törekedni rá. Rajtam áll! És ugyanígy fontos az is, hogy merjek hű lenni önmagamhoz, például amikor lehangol egy ilyen film, akkor vállaljam, hogy szomorú vagyok. Ahogy a gyerek is vállalta azt, hogy dühös, mert nem volt a szülinapi tortáján gyertya - és üvöltött, bele a képünkbe, hogy döbbenten szembesüljünk az érzelmeivel.

Rendben van, ha fáj - azt jelenti, hogy élünk! Ezt pár hete tanultam EMK tanfolyamon és most kezdem csak érteni igazán, hogy mit is jelent. Talán 23 év elteltével most kezdek csak élni igazán. 

Sosem késő elkezdeni. :)

a_szoba.jpg

Flaschback: Kaland és tréning Grúziában

Második nap

Első nap

Ukrán barátainkkal reggeli után elindultunk Kobuletiből felfedezni a „szomszédos” tengerparti várost: irány Batumi!

Már a hotelből kijöttünk és sétáltunk pár percet, amikor megláttunk egy kisbuszt „Batumi” felirattal. Leszólítottuk mint egy taxit, majd fel is szálltunk rá. Fejenként 1,5 Lari volt az út (kb 180ft). Kb fél óra utazás után megérkeztünk a célállomásra – egy olyan helyre, ami Kobuletinél még ellentmondásosabb és a magyar kultúrában felnőtt szememnek furcsább volt. Egymást váltogatták a csicsás, modern épületek, és a rozoga bádogtetős házak. Az épületek egy része építés alatt, egyes épületek teljesen lakatlanul, elhanyagolva álltak.

Kezdetnek felpattantunk egy helyi „felvonó”ra, amivel felsiklottunk egy kilátóhoz. A város innen pazar látványt nyújtott: a 3-4 ultramagas modern épület, a kicsi, színes, rozogább házak, a hosszas piacsorok, és persze a Fekete Tenger végeláthatatlan messzesége.

img_20151118_115912.jpg

A kötelező szelfik után vissza vontattuk magunkat a „földszintre” és némi szuvenyír vásárlás után belevágtunk a városba. Az ukránok hajókázni mentek, mi pedig a kisutcák rejtelmeit tekintettük meg. Volt bőven különlegesség. Rengeteg apró bazáros, boltos, különféle „szekciókkal”. Vasedények, vasfazekak, vas vas hátán. Ruhák minden mennyiségben, márkában, fajtában. Cipők minden mennyiségben, minden márkában, fajtában. Satöbbi.

img_20151118_161436.jpg

Szóval csak ámultunk és bámultunk, ahogy a helyi kis boltosok terítették a portékáikat, néhol bácsik kártyáztak, máshol próbáltak minket becsalni szuvenyírt venni.

2015_11_18_hr_171_custom.JPG

Egy alkalommal kolduló kislányok rohantak oda hozzánk és lábainkat szorongatva kérleltek tőlünk némi larit. Minden utcasarkon volt többnyire egy idősebb néni, aki szálanként árulta a cigarettát és egyéb apró csecsebecséket.

Az izgalmak közepette betértünk egy helyi étterembe (pár nappal később kiderült, hogy ukrán étterem volt, nem grúz – a szerk.). Természetesen nem csak grúz írásjellel, hanem ciril betűkkel is kivoltak írva az ételek nevei… Levente előhalászta ciril tudását, a felvidéki magyar társaink pedig igyekeztek megfejteni az orosz szöveget szláv tudásukkal. Kértünk közösen mindenféle tésztás-töltött dolgot, meg levest (amiben meg tényleg minden volt a limetól elkezdve, a virslin és savanyú uborkán keresztül az olivabogyóig). Az étterem hátsó terének zugaiban találtunk felragasztva újságokat 1945-ből és 1935-ből, természetesen szerepelt rajtuk Sztálin, meg szovjet elvtársak is amint éppen nácit rugdosnak.

img_20151118_141634.jpg

img_20151118_141759.jpg

A városban rengeteg macska is volt, meg néhány kutya, ezúttal teheneket nem láttunk.

A templomok tipikus ortodox stílusúak voltak: székek nélkül, oldalt padokkal, az egyikben konkrétan a templom középső üres terén egy hatalmas trónnal. Rengeteg szent, mindegyiknél helyiek imádkoztak, vagy gyertyát gyújtottak az előttük elhelyezett oltáraknál, esetleg ájfónból olastak bibliát és néha keresztet vetettek.

img_20151118_132235.jpg

Az autósok gyakorlatilag úgy közlekednek, hogy egyik kezük mindig a duda fölött van és amint lehetőségük nyílik rá használják is. Ez a lehetőség elég gyakran megadatik számukra – néhány káoszos helyet láttunk, de balesetet egyáltalán nem. Itt nem lámpák vannak, hanem intenzív dudálás, és harc az utakért. Mikor leléptünk az útra, akkor mi is egy autóként közlekedve, kb egymás sarkában taposva igyekeztünk a túloldalra.

Hosszú napunk végén egy helybéli segítségével megtaláltuk a visszafele járatot, ami minket külön majdnem egészen a hotelig elvitt (persze út közben másokat is felvett és leszállított).

Szóval ez volt dióhéjban a 2. nap. Kellemesen elfáradtam, és egyre kíváncsibb vagyok az előttünk álló Human Rights tréningre!2015_11_18_hr_55_custom.JPG

Harmadik nap

 

 

süti beállítások módosítása